Kovács Éva: Ribizli

Nyolc éves lehettem, az öcsém meg hat, amikor anyukánk egy forró júniusi napon, már a szünidőben úgy döntött, a leghelyesebb lesz, ha még a táborozás előtt valami hasznossal is foglalkozunk és nem megyünk az idegeire a permanens palacsintasütéssel és a kis uránvárosi lakásban való kergetőzéssel. Így aztán elküldött bennünket a tőlünk nem nagyon messze fekvő ribizliföldre, hogy szedjünk pénzért ribizlit.

A kereset lehetősége felvillanyozott bennünket, már volt zsebpénzünk és mindig gyűjtöttünk is valamire. Egy nagyobb ládába kellett szedjük a feketeribizlit, szárastól, kiabált ránk a bácsi (fogalmam sincs, hogy ez a pécsi állami gazdaság vagy valami magánkert lehetett, a szocializmusban ezek a különbségek, nekünk, gyerekeknek nem képződtek még meg), tűzött a nap, és iszonyú lassan telt a láda, úgyhogy öcsémmel délben kézen fogva odamentünk a bácsihoz és közöltük vele, hogy ebből nekünk ennyi elég is, kérjük a fizetségünket. Két forintot kaptunk egy ládáért, ami kicsi lelkünket aztán végképp felháborította – csak viszonyításképp: egy gombóc fagyi 50 fillér volt, a Boci csoki 40, a kenyér ugye 3,60. Egyetlen kenyérre valót sem kerestünk fél napi munkával. Forradalmi hangulatban caplattunk haza és közöltünk anyukánkkal, hogy mi bizony oda többet nem megyünk.

Tizenhét éves voltam, épphogy csak hazaugrottam a napi lógást megszakítva, már elkezdődött a szünidő, a bandánk arra készült, hogy azokkal a srácokkal, akiknek már volt jogosítványunk, elmegyünk Fonyódra és este még táncolunk egyet Siófokon. A konyhában ült anyukám, ölében egy vödör ribizli, vele szemben az én csodálatos udvarlóm, akivel már hetekkel előtte szakítottam, és meghitten ribizlit puttyogattak. Hogy hogy került oda ez a gyönyörű, ribizlipiros szájú fiú, máig nem tudom, de nem örültem neki. Megjelenésem nem zavarta meg sem a tempójukat, sem meghitt beszélgetésüket – talán rólam, de nem biztos. Vereségem teljes tudatában összedobtam a fürdőcuccomat és köszönés nélkül mentem is.

A ribizlit viszont, azt hittem, egy életre meggyűlöltem. Egészen addig, amíg nem ültettünk mi is három ribizlibokrot a kertünkbe. Úgyhogy most itt állok újra, a megrakott ribizlis vödrök előtt, és sem öcsém, sem anyukám, sem a régi udvarlók nem jönnek. Szárastul, szólok magamra, puttyogass gondosan, és miután egy éjjelt áztattad vízben, tedd vászonzsákba a felét és lógasd fel a lépcsőre, hogy kicsöpögjön, aztán nyomkodd, ahogy falun láttad a fejő asszonyokat a tehén tőgyét húzni gyerekkorodban, hogy minden ribizlivelő kiizzadja magát, főzd fel, hogy ne legyen az a bosszantó következmény, hogy penészvirág üti fel magát a tetején.

Közben tedd fel a tűzre a lekvárt is, csak úgy nagyjából, mert a szemek azért maradjanak egyben, és ha egyszer felhabzott, már mehet is a dunsztba. Másnap vedd elő a Kekétől örökölt vinyettát, cuppantsd rá egyenként a mosogató szivacsra. Csak egy fél nap, közben meg lehet írni fejben egy fél tanulmányt és gyönyörködni abban a pirosban, amilyen csak a ribizli lehet.

Fotók: Kovács Éva.