Gergely Tamás: Dehogy pisztrang, csak lazac
Ünnepel engem a családom a Stockholmhoz közeli Steninge kastélyban. Nem vagyunk nagy vendéglőzők, de svédországi éveink során bejártuk a környék kastélyait, múzeumait, s ezt találtuk igazán szépnek, ahová vissza lehet járni. Vissza is járunk.
A kastély egykori gazdasági épületéből lett mára vendéglő, üvegfújó műhely, évekig kiállítóterem az emeleten, olyan tágas, hogy egyik alkalommal hatéves fiunk boldogan szaladgált a kiállított üvegtárgyak között, miközben én azt figyeltem, melyik törött műtárgyat kell kifizetnem.
No, de most a földszinten ünnepelünk, ugyanolyan tágas, előttem a halebéd, lazac – jóízű, omlós, és hát a körítés! Pompás a grillezett zöldségek leve is, mennyei! Kis magyarázat a lazachoz: gyerekkoromban, brassói otthonunkban halat nem ettünk, mert az román étel, s Bukarestben is ehhez az íratlan szabályhoz tartottuk magunkat, úgyhogy hal akkor került az asztalra, amikor apósom fogott, vagy vendéglőzés során. Ki is használom a vendéglői látogatásokat meg a kórházi konyhák menüjét, ez utóbbihoz gyakran volt szerencsém a közelmúltban. Ráadásul mindenik stockholmi lakásunk közelében egyenrangú volt a hal a marhahússal, árban is – főként lazacot meg makrélát lehet vásárolni, a legtöbbet égerfával füstölve.
Lazac. Hát arról van egy kedves sztorim. Budapesti látogatásáról hazaérkezve egyik Scînteia Ház-beli kollégánk azzal dicsekedett, hogy kapott ajándékba egy olyan konzervet, amelyikben vörös húsú hal van. Lazacnak hívják. Mi, többiek lazacról legfeljebb olvastunk, útikönyvekben vagy regényekben, de Budapestre nem mindig volt lehetséges vízumot szerezni (akkor az úgy ment, illetve úgy nem ment), úgyhogy többnyire az Unicum meg a Tokaji ajándékoknál rekedtünk meg. A lazackonzerv híre körbejárta az újságírópalota magyar részét.
Erdélyben mi a pisztrángról tudtunk, hogy annak a színe is más, mint a többi halé, de pisztrángot az evett, aki maga halászott vagy halász barátja meghívta vacsorára. Aki tudta, a folyó melyik szakaszában húz a pisztráng.
A Székelységben pisztrangnak nevezik egyesek, melyik nyelvész tudná megmondani, miért? Pár évvel ezelőtt a Székelyudvarhely melletti Szejke-fürdő vendéglőjében (Orbán Balázs egykori birtokán) például én pisztrángot rendeltem, és pisztrangot szolgáltak fel nekem – megértettük mégis egymást. Sőt: olyan finom volt az íze, hogy ott helyben elpártoltam a lazactól, ideiglenesen legalábbis; a komámmal szólva mondhattam volna: pisztrang ez? Deeehogy, ez csak lazac.
Ideiglenesen, mondom, mert itt párolog előttem ez a pompás lazac.
Fotó: Gergely Tamás.
