Sárkány Viktória: És Isten megteremté a sós kecskesajtot

Franciaországi tartózkodásom hattyúdalaként vettem egy darabka, az avatatlanok számára talán enyhén undinak tűnő, szürkés-hamus kabátban üldögélő kecskesajtot, kissé rideg hotelszobámban történő elfogyasztásra.

Az elmúlt években súlyos csalódásokkal kikövezett utakon megtanultam, hogy ég és föld a különbség a boltban vásárolt, illetve a helyi piacon ugyanazon néven futó, teljesen hasonló külsejű sajt között, így nem voltak nagy elvárásaim a pöttöm szupermarketes irányába. És mekkorát tévedtem!

A szoba kifényesedett, az izzók melegebben világítottak, én pedig rágástól kipirulva kurjongattam jó negyedórán át, hogy „ elképesztő” és „tyuhajja”, olyan ízélmény volt a – mint utóbb kiderült – majdnem húszdekás „apróság”. Az aranyozott címkén magát egyszerűen „touraini hamus kecskesajt”-nak aposztrofáló szerzemény, meg merem kockáztatni, van olyan jó, mint a legjobb piaci Selles-sur–Cher, az ebben a kategóriában eddig mindent vivő kedvencem.

Tanulság 1: Meg kell venni minden sajtot, ami tetszik, helyszíntől függetlenül; sose tudhatjuk. Tanulság 2: Régóta mondogatom, hogy utolsó vacsorának majd örömmel venném, ha valaki hozna egy jókora francia bagettet, sós (francia) vajat, és igazi édes paradicsomot. Ezt most kiegészíteném annyival, hogy ha a vajat sós hamus kecskesajtra cserélik majd, azt se küldöm vissza. Remélem jegyzik ezt valahol.

Fotó: Sárkány Viktória.