Scheuer Zsuzsanna (fantomlazac): Szesz

Közép-Európában jobb nem kijózanodni. (Bohumil Hrabal)

– Vīnum, -i (n): bor, jelen mondatban sing. accusativus: bort. Nox, noctis (f): éjszaka, este – mondja a latintanár. Hülyén bámulok ki 16 éves fejemből. Mi van? Így teljesül be Seneca Non scholae, sed vitae discimus szentenciája? Rajtam kívül még tizenöt csendes-szorgos diák körmöli latinfüzetébe a kétszáz éves gimnázium falai között: Vinum rubrum bibi nocte, stella mea, lucida, columba. Vörösbort ittam az este, angyalom, ragyogóm, galambom.

Mikor kerül kapcsolatba az alkohollal az ember?

Az első emlék nem íz, csak illat. Vagy szag. Khmm. Nevezzük nyugodtan bűznek azt, ami Gyárváros szélén ostromolja az érdemei elismeréséül Wilhelm Pieckről elnevezett utca fojtogatóan szűk, 50-es évekbeli munkáslakásait. A házakkal pontosan szemben a Szeszgyár. Babakocsiból nézve soha véget nem érő téglakerítés, ám mögötte hatalmas ezüstszín tartályok, roppant kémények, s egyszerre két szobaablakon árad be a szocialista munkaverseny melasz-szaga. Nagyanyám s anyám gyűlöli. Kékkockás dunnahuzatot csipked erkélyünkön a novemberi szél, s e lobogó frontvonalon a Flóra mosószappan illata reménytelen csatát vív a pártállami bukéval. Melasz-szaga van a lapossá szeretett plüsskutyának, szaglik az öcsém rugdalózója, az anyám hímezte keresztszemes párna, melasz-szaga van apám dús hajának, nagyapám bütykös kezének, és ezeken a napokon melasz-szagom van nekem. Furcsán szimatolnak a Bisinger úti óvodában az óvó néni s a szerelmeim.

Négyévesen szeszgyárat rajzolok az apámtól kapott szocialista brigádnaplóba. A vezető óvónő előtt anyám magyarázkodni kényszerül – jázminokat kéne festenem? Ki tudja, miért szégyellem magam, arcom pont, mint a két kézzel markolt napló: tűzpiros, vékonyka, bőrkötéses. A szag viszont átitat – korai imprinting – ha akarom, ha nem, s etiam nunc ebrius sum (most is részeg vagyok tőle), stella mea, lucida, columba.

Költözés. Hatévesen panelproli leszek. Ez már az engedéllyel megnyalt keserű sörhab s a húsvéti tojáslikőr korszaka. A koloniál szekrénysor tetejére pár üveg tokaji kerül (ezt az öcséd esküvőjén bontjuk fel, azt majd az unokák bérmálásakor…), apám gyűjtővé válik, nem fanatikus ugyan, csak gyönyörködik bennük, miközben a NOSZF ünnepére gyakorolja a szavalandó művet a grábgyári versmondás sztahanovjaként.

Jaj, te ötödikes biosz, vagyis akkor még élővilág! Kötelező a húszdarabos rovargyűjtemény. Az erkélyen spirituszban vergődő ártatlan állatok. Az undor itt kevés: az egész iskola iránt gyűlöletet érzek, amikor a denaturált szesz bűzében végignézem humánusnak mondott haláltusájukat. Három krumplibogár, tizennégy májusi csere, két csapó csere, egy csótány (mégis milyen fajok lennének egy panelrengetegben?), és még pont le tudom adni a tanév vége előtt. De nincs bocsánat a gombostűvel való átszúratás miatt.

Apám – a lépcsőház népes zugfőző-táborával – pálinkagyártásba kezd az ötödiken. A Fiatal Desztillálók (az akkori FIDESZ) éjjel rotyogtatják vörösréz üstökben a cseresznyét, fosókát, törkölyt – ki mihez jutott. A misztikus fények s a szag hártyásszárnyúakat vonz be az ablakon. A hűtő csillogó üvegspirálja mint kitines tracheáik a mikroszkóp alatt – lenyűgöző. Ha apám éjszakás, anyám ügyel. Olykor megfeledkezik róla, s kis tócsákba gyűlik az edényből kicsorduló szesz a linóleumon. A rézeleje acetonszaga akár anyám lakkozott körme vasárnap délután, vagy nagyapám hétköznapi lehelete. A próbacsepp kékes lángja imbolyog, anyám elzárja a gázt az üst alatt. Éjjel egy óra van, vix pedibus stare possum (a lábamon alig-alig állok), stella mea, lucida, columba.

Gimnázium. Rockkoncert, osztálykirándulás, építőtáborok. Az első vbk. Akkoriban ez Vas megyében „kizs vadász”, ma meg vodka-bomba-cataflam. Balhé van otthon, mert kiderül, anyám megitta mind, csak színes víz lötyög a tokaji-gyűjteményben. Apám még mindig versekkel kel-fekszik, néha „úgy” marad (anyád már nem szól, max. elmutogat, dugjuk el az Éva vermutokat). A kezdődő májzsugorra nem talál rímet épp.

És eljön az egyetem, a szabadság (s az alkohol) édes íze. Kollégiumi varázslat: dzsinn-tonik, vodka naranccsal, Bloody Mary borssal, s iszonyat szar poén gyanánt „Vájt” Lady minden abortuszon átesettnek. Hamvast olvasunk a bor miatt, Hrabalt a sörért, Jeszenyint vodka mellé, minden nap elkártyázzuk a gyenge szívünk, és Viszockijjal utazunk az alkohol nyomán. Mongol kumisz, Maccabee sör Izraelben, kis erdélyi falvak áfonyapálinkái, Metaxa a Szintagmán, meghatározhatatlan hidroxilcsoportok a Jangcén, barrique-olt bor a baradlai bivakban. És amikor azt hisszük, ez már nem fokozható, jönnek az állattani tanszék elpárolgott alkoholú preparátumai, az étertől bódult ecetmuslicák a sztereomikroszkóp alatt, kollokviumok beugró borral, sompálinkák a karrmezőn, és felrémlik 78 éves nagyapám végzetes likőraldehid-szaga, miközben transmetatarsalis amputáció után, de kacsintva mondja nagyanyámnak: tamen amant me puellae (mégis szeretnek a lányok). Stella mea, lucida, columba.

Aztán az ember dolgozni kezd. Ekkor érik felejthetetlenné a barátok kertjében a nyári meggybor íze, a vízitúrák átizzadt söre, a tantestületi karácsonyon a szalonspicc-cukor. Ez az az idő, amikor indokolatlanul durván ünneplem meg mások gyermekeinek születését, opálos ködben, opálos jégen opálos Sambucát iszom (az emlék se túl fényes ehelyt), osztálykiránduláson a diákoktól elkobzott whiskyvel mosok fogat, meggyes Garrone-címkékkel tapétázom ki a komplett albérletet, de hétvégente anyám ágya mellett zokogok, elátkozva ezerszer is téged, alkoholos hidroxilcsoport. A kórház fölötti alkonyban gyászfátyol-cirrusok, a szobában egy lüktető májcirrózis hever, cirádás erek a hasfalon, cirógatás, fel-le cirkálás, üvöltő cirkusz, cirka egy nap van hátra még. Gyűlöllek, cékettőháötóhá.

A holocén hétfő estéi novemberre már hűvösek. A busz lerak, a járdaszél zizzenő levél-hulláin állok, az utolsó fényiloncák erőtlen szárnyakkal vergődnek a reflektorok előtt – iskolából érek haza épp.

Úgy innék valamit a szemközti Toscanában, stella mea, lucida, columba.