Veress Tamás: Szalonnasütés búvárfelszerelésben

Vagy húsz éve már, hogy egyik nyáron elbontottuk apámmal a megörökölt, éktelen sufnit, rendbe hoztuk a füves terület elhanyagolt sarkát. Pár évre rá terméskőből rakattam kerti sütőt, köré leülőt, mögéjük magas, L alakú falat a rendezvények meghittsége érdekében. Számos végigdolgozott hónap után ősszel felavattuk.

A gyerekeknek persze addig volt izgalmas, amíg búvárszemüvegben a tüzet gerjeszthették. A szalonnasütés, melyre ugyanúgy vonatkoznak a türelem aranyszabályai, mint a többi szabad tüzű étel elkészítésére, már untatta őket. Hiába készítettünk elő számukra minden kelléket, pucolt, darabolt sütnivalót, nyársakat, fatányért, fóliát, szalvétát. Gyorsan belógatták a nyerset a legnagyobb lángnyelv közepébe, csak túl legyenek a fojtó, füstös szertartáson, nem számított, hogy fellobban minden egymás mögé tűzdelt összetevő, de még a bot is. A végeredmény meg – a parázs hőjétől lassan megívelő, áttetsző szalonna, a narancsvörös zsírt engedő kolbászkarika, az üvegesre sült hagymaburkok, a gonddal készített csillogó szaftos fehér kenyér – végképp érdektelen volt számukra.

Mire mi a bort bontottunk, nekiláttunk a nyugodt pirításnak, falatozásnak, ők már javában a szobájukban játszottak.