Zsubori Ervin: Fagylalt a Hősök terén

A néptelen Hősök terén, egyedül az emlékmű előtt, sudár nő áll, fagylaltját szájához emelve. Lehetne még lány is, de valahogy érezni, hogy asszony, vagy legalábbis eldőlt már, hogy az lesz. Sötét, minden bizonnyal kék kartonszoknya; fehér, hosszú ujjú blúz; világos, nyitott orrú szandál; citrom és csoki. Hátra fésült dús haj, telt csípő, talán kissé túl gömbölyded bokák, de karcsú derék.

Összezárt sarkakkal áll, már-már vigyázzban, mint akit ritkán fényképeznek, de a lelógó, nyitott tenyerű jobb kéz és a fesztelen mozdulat a tölcsérrel elárulja: boldog. Nyilván nyár lehet, vagy kora ősz; a szoknyát oldalra fújja a Dózsa György úti szél.

Ezerkilencszázhatvanat írhatunk, hiszen én még nem vagyok ott. Vagy mégis ott lennék már, ott a képen, csak még láthatatlan? Jó lenne átmenni a szomszéd szobába, s megkérdezni, hogy is volt pontosan, de most már késő.

Odakint napsütés, a tulipánok elnyíltak már a kertben, de a nyírfa lombja és a babérmeggy zöldül, s a szárítón kék kartonszoknyák emlékét lengeti a szél.