Lackfi János: A levespusztító hadsereg
Merőkanalat faragni fából? Kidobott idő, fölösleges fáradság. Talán érdemes volt ilyesmivel foglalkozni hajdanában, danában, mikor a hosszú téli éjszakákat nem vidámította meg dióbarna, igéző tekintetével és pompázatos selyemruháival a gyönyörű Rokszolana, akinek családját a tatárok véresen lemészárolták, sem az ármánykodó Mahidevran, sem a hűség mintaképe, Pargali Ibrahim pasa. Vér és mámor, harag és gyengédség, bátor férfiasság és sunyi összeesküvés! Borzongunk a hatalmasan derengő képernyő előtt, míg halkan duruzsol a központi fűtés.
Bizony, azokban az egykori házikókban, ahol a világításhoz való petróleummal is takarékoskodni kellett, senkinek fogalma sem volt róla, milyen észveszejtően bonyolult a világ. Hiszen Fernanda, a gyönyörű pszichológus nem esett sötét verembe, vagyis szerelembe Izé-José Luissal, akinek múltja sötét titkokat rejteget, éppen ezért kettejük izzó szenvedélye lavina sebességével sodor bennünket az élet sebes vizű folyóján a végzet harsogó zuhataga felé.
Akkoriban be kellett érni avval, hogy na, ez a jány hová szalad, megint legények után kujtorog, nem lesz ennek jó vége! Hallottad, ki ugrott a kútba bánatában? Kit sodort el a megáradt patak? Ki esett bele a cséplőgépbe? Kit visznek katonának a főbíró fia helyett? Kiváltotta pénzzel az a tetű! Hallottad, hogy emelkedett az úrbér? Hogy meglőttek egy orvvadászt az erdőn? Ilyesmi mesék jártak a kicsi házak közt esténként.
Na, akkoriban még faragtak talán fából merőkanalat, ivócsanakot, tányért, teknőt, tálat, emezt-amazt. Ma már csak a hagyományőrzők, no meg akinek kedve támad. Mert hiszen a műanyag merőkanál egyszerűbb, megvesszük a boltban, azt kész. És hát a fém úgy, de úgy ragyog, ha kisuvickoljuk, hogy belevakulunk, mintha napba néztünk volna!
Én mégis fából faragtam. Történt ugyanis ötven évvel ezelőtt, hogy dédnagymamám egy Nagyberki nevű kis faluban diófát ültetett a ház udvarára. Diófának lenni kell a kertben, először persze évekig nem terem, utóbb viszont nekiiramodik, és tápláló csontkobakokkal potyogtatja tele maga körül a gyepet. Hiába ágált nagynénikém, Ilonka néni, aki akkor még nem volt néni, hogy nem kéne a veranda fölé, mert majd a sok levél ősszel lepotyog, és mindent beterít, söpörgetheti az ember, amíg el nem unja az életét, no meg telemegy avarral az esőcsatorna, létrára kell kepeszteni, hogy kitisztogassák.
Hiába mondta-mondta, dédnagyanyám csak legyintett rá, és ő győzött. A diófát elültették, negyven évig ontotta az aranybőrű, elefántcsont belsejű, duplaszárnyú diókat, hányszor, de hányszor ettünk abból beiglit! És a fa ősszel ontotta a leveleket, pontosan, ahogy megmondta Ilonka, akiből közben néni lett, és akinek fájt a dereka a levél-söprögetéstől, és alig talált férfiembert, akinek kedve lett volna kipucolni azt a nyavalyás esőcsatornát.
A diófa nemcsak termett persze a nagyberki udvaron, hanem közben gondolkodott is. Ó, annyi mindenről gondolkodnak az efféle fák, hiszen ők fésülik ki a bogokat minden szél hajából, óhatatlanul fennakad hát ágaikon minden sóhaj, minden hamvába holt vágyakozás, minden ujjongás, minden kihullott tejfog percnyi ijedelme, minden éjfekete szerelmi csalódás, minden magára maradt öregember morcos keserűsége, minden vidám részeg árokban kalimpáló danászása. Ott zizegtek és susogtak az ócska kis titkok, a selymes, hatalmas rejtélyek, a szégyenletes gonoszságok és a soha ki nem derült jótettek is. Nem csoda hát, ha a sok töprengés terhét nem bírta már a fa, dereka beleroggyant a gondolkodásba, magasba emelt karjával pedig életveszélyesen rákönyökölt a ház tetejére. Hát hogyne, amikor olyan jól esik megpihenni kicsit!
Ilonka néni nem várta meg, míg a vén diófa egy harciasabb vihar után bekönyököl a padlásra vagy a plafonon keresztül beugrik a konyhába, és kér egy tányér levest meg egy szelet rántott húst, majd kényelmesen olvasgatni kezdi a Szabad Föld hírrovatát. Dédmama akkor már nem élt, s ha élt volna, se védhette volna meg öreg barátját. Ami elmúlt, az elmúlt, aminek vége, annak vége, kész, passz, slussz és pont. Ki hallott már olyat, hogy az idő ijedtében visszafordulna, kiegyenesítené Ilonka néni derekát, leszedegetné arcáról a ráncokat, visszafestené az ősz hajszálakat? Kisgyerekként szaladhatna a patak mentén, markolászva a sikamlós ebihalakat… Az öreg diófa meg szépen addig fogyókúrázna, vékonyodna, csenevészedne, míg valaki vissza nem gyömöszölné a földbe… Na hiszen!
Aminek meg kellett esnie, megesett. Fűrészek sírtak az udvaron, elsiratták a vén bútordarabot, és el is ropogtatták az odvas, nagy ágakat, röppent és felhőzött a fűrészpor, mint a nyári hó. Felsorakozott a pajta eresze alatt a fa, hasábjait én aprítottam baltával, hadd alakuljon majd át meleggé benn, a viseltes dobkályha kürtőjében. Egy bütykös, ágas hasábon megakadt a szemem, kiemeltem a többi közül, és már ott, ebéd után elkezdtem lenagyolni, öblét mélyíteni. Fakanál lesz belőle, akárki meglátja! Mégpedig merőkanál! Annyi levest kimerünk még az öreg diófa ötvenéves darabjával, hogy egy hadsereg jóllakhatna vele!
A hadsereg, aki jóllakott, mi magunk voltunk, én, a feleségem, és gyermekeink. Évekig kanalaztuk a levest, kanalaztuk, miközben Ilonka néni betegeskedett, kanalaztuk, mikor Ilonka néni meghalt, és kanalaztuk, amikor eltemették, és a házon is túladott a család. Most aztán továbbadom az öreg fából készült új merőkanalat, kanalazza vele ki-ki a képzelet levesét, lakjon tőle jól élete minden napján!
Illusztráció: Pixabay.
