Petrőczi Éva: A pécsi Nagycsemege freskójára

Politikai fogoly apa gyermeke lévén, 1951 és 1956 között nem voltam luxuskörülmények között élő pécsi kislány (igaz, később sem). Azaz, dehogynem: sok művészeti ágban, zenében, irodalomban, művészettörténetben jártás felnevelőim révén mégis, csak nem anyagi, nem tárgyi, hanem szellemi bőségben nőhettem fel.

Ehhez hozzájárult a nálunk – először háromszobás Mátyás Flórián (majd Sztálin) úti társbérletünkben (ma: Hunyadi János út), később pedig két kis Rákóczi úti szobánkban – gyakran megforduló művészbarátaink serege. Köztük kitüntetett helye volt „Ernő bácsinak”, azaz Gebauer Ernő festőművésznek, s nagyon szép és kedves norvég feleségének, Ingeborg néninek, aki gyakran anyanyelvén becézett engem. Tőlük kaptam életem első narancsát, amelynek nulla „narancskezelési” tapasztalattal, foggal-körömmel estem neki.

A szeretett városa, Pécs számos templomának, iskolájának és mozijának, valamint sok további középületének falait életteli freskókkal beindázó, 1882-ben született, Székely Bertalannál és Rómában tanult festőművész mindmáig legnépszerűbb, talán legtöbbet emlegetett, sokakban nosztalgiát keltő műve egy kevésbé „emelkedett” helyszínen látható. A kulináris és szocreál elemeket vegyítő, nagyon mozgalmas, bizonyos részleteiben szinte nyálcsordító, gyomorkordító freskó 1952-ben készült el, és a pécsi Nagycsemege (ma: vendéglő) belső terét díszíti.

Anyám naplója és a bennem nagyon élénken élő emlékeim tanúsága szerint a Nagycsemege-látogatások – szűkös költségvetésünk miatt – piros betűs ünnepnek számítottak. Többek között csak ott lehetett az ötvenes években igazán finom gépsonkát, zsúrkenyeret, s olykor mandarint kapni. Volt még egy szerényebb árú ínyencség, a – ha jól emlékszem – 3 forint 60 fillérért beszerezhető, gyakran hiánycikk Globus kolbászkrém. Ennek könnyű, kellemes, majdnem-kolbász ízét gyakran visszavágyom. Ezeket a piros feliratú, okkersárga kis tubusokat többnyire nagymamától kaptam, főleg nyugdíjérkezés napján, amikor tobzódtunk egy kicsit…

Visszatérve a freskókra: nem voltam ugyan torkos gyerek, de a Gebauer-falfestményeket, a grandiózus Feszty-körkép rákosista elemekben sem szűkölködő, mégis nagyon szerethető változatát nézegetve mindig farkaséhes lettem. Ezt az élményt írtam nemrég versbe.

Petrőczi Éva: Én olyan éhes…

Gebauer Ernő pécsi Nagycsemege-freskójára

Én olyan éhes
sose voltam,
mint Ernő bácsi
freskója alatt:
szalámi, veknik
és gyümölcsök,
egérfogamra sok,
finom falat
kívánkozott, a festmény
színes szalagjáról.

DE: pénzünk nem volt.
Többnyire sóváran bámultam,
nagyokat nyelve,
azt a kedves-tarka
csendélet-falat.

Szocreál sixtusi kápolna –
nekünk ez vagy, s maradsz.

A nyitóképen Gebauer Ernő Nagycsemege-freskójának részlete; fotó: Vincze Sarolta.