Gulyás Dénes: Böjti asztal

Nagyböjt idején a mai ebédről írást küldeni a Kantinnak talán kissé szemtelen vállalkozás, hiszen az étkezés öröme a böjttel, annak lényegével önmagában antagonisztikusnak tűnhet. Hamvazószerdán kezdtem, s elhatároztam, hogy végig is csinálom, és hogy az önmegtartóztatásban mégis megtaláljam a megtisztuláson és kitartáson túli örömöt, a mai ebédet az olívaolajok, a zöldségek, saláták, gyümölcsök bűvöletében költöttük el. Apró tálkákban különféle olívaolajok tündököltek hófehér terítőn, mellettük cipódarabkák egy kis kosárban.

Valamikor réges-régen disznózsírral sütöttünk, főztünk. Nagy ládákból zsírpapírra mérte ki a közértes és csapta a mérlegre a zsírt. „Gizi néni, kicsit több mint egy kiló. Maradhat?” – nem is kérdezte, hanem inkább mondta, mert a beleegyező választ meg sem várva nagyanyám elé tette a pultra. Nagyanyám – ő volt Gizi néni – nem ellenkezett. Otthon aztán ebben a zsírban rántotta ki a vastag tarjaszeleteket, mert nagyapám a rántott húst tarjából szerette. Zsíros hús, zsírban rántva. Ejha…

Az egyik kora tavaszon, amikor nagyapám a kerti munkához öltözött, nem tudta begombolni a nadrágját. „Gizi, ez összement” – mondta a nagyanyámnak. „Nem, papuska, nem ment össze, hiszen már ezerszer kimostam, te lettél nagyobb a télen.” Igen, ahogyan mondani szokás, szép darab ember volt Sanyi, a nagyapám. Nem csak szép, de bivalyerős is.

Akkoriban kezdett becsordogálni a háztartásokba az étolaj. Félénk tanulmányok jelentek meg arról, hogy az bizony sokkal egészségesebb, mint a disznózsír. Gizi óvatos volt, és azt remélve, hogy a következő tavaszon nem kell majd újra betoldani Sanyi munkanadrágjába hátul egy 10–15 centis darabot, vett egy liter étolajat, s tarja helyett – ha jól emlékszem – csirkemellel vagy karajjal próbálkozott.

Szentírás volt, hogy Gizi pontban a déli harangszóra a forró levest tányérba meri, Sanyi pedig, mire az utolsó kondulás is elhalt, kádárműhelyéből megérkezett a konyhába, kezet mosott és jó étvággyal elkezdte kanalazni a gyönyörű zsírkarikákkal koronázott, gyémánttiszta húslevest. Gizi szinte csak szombaton és vasárnap étkezett együtt Sanyival. Hétköznapokon ebédkor körülötte tüsténkedett, minél előbb végezzen és mehessen vissza az ebéd miatt félbehagyott hordóhoz. Sanyinak valami gyanús lehetett már az ebéd kezdetén, mert ahogyan belépett a konyhába, mély levegőt véve beleszagolt az ebédillatok felhőcskéibe. Arcán mintha apró kérdőjelek virágzottak volna ki, de nem szólt, hanem a húsleves okozta gyönyörökbe temetkezett.

Amikor a levessel végzett, Gizi elvette az asztalról a mélytányért, s a szokottnál kissé hosszabban bíbelődve helyezte a rántott szeleteket a sült krumpli mellé. Mintha lassabban is közelített volna az asztalhoz, s a figyelmet elterelendő, mielőtt a húst Sanyi elé tette, hirtelen fennhangon kérdezte: „Papuska, csináljak neked egy jó fröccsöt?” Nagyapámnak ez gyanús lett, meg még ott lengedeztek a kissé ismeretlen illatok is az orrában.

„Gizi, tudod, hogy munka közben nem iszom. Majd vasárnap bepótlom” – mondta. És érkeztek az étolajban sütött rántott szeletek, teljesen betakarva egy nagy kupac, szintén olajban sült krumplit, abban a reményben, hogy majd ez segít, és nem kell a jövő tavasszal megint betoldani a nadrágot. Még a tejfölös uborkasaláta és a baracklekváros diós sütemény sem tudta azonban nagyapám figyelmét elterelni. Csak nézte csendben a nagy kupac sült krumplit, tetején a négy-öt szelet hússal, majd jó fél perc után megkérdezte: „Gizi, ez mi?” – s letette a kést, villát a tányér mellé.

Talán valami keményebbet is mondott – az ilyesmi nem állt tőle távol –, mindenesetre Gizinek új szeleteket kellett kirántani tarjából, zsírban… Miközben a tarját panírozta és zsírt mért a serpenyőbe, szegény nagyanyám hosszasan próbálta magyarázni, hogy mostantól ennek így kellene lenni, „mert túl nehéz vagy, meg az orvosok is azt mondják, hogy…, a nadrágjaid betoldásáról nem is beszélve”. Sanyi hajthatatlan maradt. Később Gizi néha lopva megpróbálta az étolajat a menübe csempészni, mindhiába.

Nagyböjt idején tarjáról, karajról, csirkemellről még csak írni is szentségtörés talán. Sanyi és Gizi nem tartottak böjtöt. Így aztán – meg talán azért is, mert akkoriban ismeretlen volt az olívaolaj – soha meg nem ízlelhették azokat a csodákat, melyek az asztalon díszelegtek, apró cipódarabkák társaságában. Képzelem, nagyapám mit szólt volna, ha kiszagolja a konyhában az idegen illatokat.

Mivel mégis a mai ebédtől kanyarodtam Gizihez és Sanyihoz, most vissza az elképesztő olívaolajokhoz. La Aldea De Don Gil, Manzanilla és Picual, a Casas de Hualdo Reserva de Familia gyönyörűséges olajai. A cipó kovásszal sütve, az olajat óvatosan tunkolva, a kis tálkák többször is utántöltve. Majd a zöldségek kívül ropogósra, belül krémesre sütve, a fentiek egyik citromos változatával meglocsolva; izgalmas saláták friss zöldekből és persze olajból készített öntettel; hatalmas tál gyümölcs a végén; és olasz ristretto kávé, mint az ebéd – akár egy zenemű – befejező tétele. Mit is mondhatnék? Öröm a böjtben.

Olyan elképesztően finom volt mindez, hogy akár bűnnek, a böjt megtörésének is minősülhetne. Lehet, hogy az is, hiszen a böjtben ott lapul a kihívás az önmegtartóztatásra, talán kissé az éhezés, a lemondás, is. Lehet, hogy bűnös kalandozás volt ez az ebéd? Mentségem, hogy ezt a csodás böjti (?) ebédet nem én készítettem, hanem egy barátom vendégeként élvezhettem végig. Remélem, azért nem tartozik a halálos bűnök közé. Tele gyomorral könnyen mondja az ember, hogy holnap kenyéren és vízen…

Nyitóillusztráció: Patrícia Paixao, Pexels | Az archív képen hentesüzlet az ötvenes években (Fotó: Fortepan / Krasznai Gyula).