Sós Evelin: Mesetabletta #3 – Irigység és békacomb

Alsó tagozatban volt egy osztálytársam, akit mindenki irigyelt. Én is.

Nem, nem azt a lányt, akinek irhabundája volt, pedig mi mindnyájan silány lódenkabátot viseltünk.

Nem is azt a lányt, aki farsangkor igazi – kölcsönzőből kivett – cicajelmezt viselt. (Amúgy én mindig parasztlány voltam, mert egy virágmintás bő szoknya, hozzá egy puffos ujjú fehér blúz, egy kis hátrakötött menyecskés kendőcske a fejemen, és kész is a parasztlány. Annyira mindig, hogy egyik osztálytársam anyukája megsajnált, és készített nekem rózsaszínű papírból egy szemüvegszerű álarcot. Ez volt a csúcsjelmezem, de nagyon boldog voltam.)

Akit mi irigyeltünk, tiszta szívből, az az a kislány volt, akit apukája minden nap hatalmas teherautóval hozott iskolába. Megálltak az épület előtt – a sok diák ott özönlött gyalogosan –, és ő lemászott a magasan levő vezetőfülkéből. (Egyszer megengedték, hogy én is kipróbáljam.) Nem is laktak messze, mégis így érkezett, mert a papája mindig ezzel a kocsival közlekedett, munka után a házuk előtt parkolt reggelig. Emlékszem, volt Szigetcsépen egy kis horgásztanyájuk, egy kis bungaló. Hétvégeken mindig ott tartózkodtak, és a nyári szünetet is ott töltötték. És ami mindennek a teteje, ez a kislány minden nap rántott békacombot hozott tízóraira – abban a hústalan világban.

A teherautós ünnepélyes érkezés, a horgásztanya és a rántott hús – ez már felkeltette mindannyiunk érdeklődését. Az ötvenes évek elején jártunk, pár évvel a második világháború után. Így történt, hogy mi, osztálytársak is megkóstolhattuk a rántott békát, pedig nem is a Virágéknál sütötték. Én pedig egy életen át dicsekedhettem, hogy már ettem békacombot. Pedig amúgy szegény békák nem voltak a kedvenc állataim, és úgy emlékszem, otthon is elfelejtettem elmesélni a történetet, mert anyukám nagyon válogatós volt.

Egyébként még azért is irigyeltük ezt a lányt, mert egy házban lakott az iskola kedvencével, aki mindig szólót énekelt a kórusművekben, és később operaénekes lett. Ha fontos teendői voltak, például rádiós szereplés, akkor az osztálytársam vihette haza az iskolatáskáját. Néha én is segítettem neki. Sohasem néztünk bele a táskába, kivéve egyetlen esetet. Egyszer a Gát utca sarkánál, József Attila szülőháza közelében, megnéztük a biológia tankönyvében a gyermek születésével kapcsolatos részleteket… Ez az egy, a nagy titok, mégis elcsábított minket.