Gáspár Zsuzsa: Receptmesék #26 – A francia vendég vacsorájának meséje
Ott kezdődik, hogy a francia vendég nem is volt francia. Illetve ez bonyolult. Sz. úr francia állampolgár volt, de Magyarországon született, és valamikor a 30-as évek második felében úgy döntött, nem várja meg, míg megölik. 18 éves volt. Kiment Franciaországba, beállt a hadseregbe, végigharcolta a háborút, rémlik, hogy Becsületrendet is kapott. Francia nőt vett feleségül, a francia élet, nyelv és kultúra minden szegletét jól, nagyon jól ismerte. Amikor pár évvel az alább leírandó vacsora után Párizsban jártunk, elvitt minket a Chartres-i katedrálisba – életem egyik legmélyebb és legélvezetesebb tárlatvezetését hallottam tőle. Pedig erre nagyon finnyás vagyok, a tárlatvezetéseket, hacsak lehet, elkerülöm. Sz. úr szabadkőműves volt, ezért külön felhívta a figyelmünket a katedrálisnak a szabadkőműves szimbolikához kötődő részleteire.
Magam sem tudom, miért emlegettük és emlegetjük a mai napig kizárólag a vezetéknevén, néha az urat is hozzátéve. A baráti házaspárból, akiken keresztül megismerkedtünk vele, a férj a keresztnevén szólította, de mi többiek soha. Ő számunkra Sz. úr volt. Pedig gőgösnek aztán egyáltalán nem lehetett nevezni: magabiztos, művelt polgár volt, nyitott szívvel, nyitott érzelmekkel és a nők iránti majdnem kamaszos, leküzdhetetlen érdeklődéssel.
A kultúra különböző területei közül kiemelt figyelmet fordított a gasztronómiára; jól főzött, büszke is volt a főztjére, az ízlésére – hallottam a barátnőmtől, akinél megismerkedtünk vele. Később Franciaországban erről alkalmam volt személyesen is meggyőződni. De előtte még volt nálunk egy budapesti vacsora, meghívtam ugyanis. Hogy mi vitt engem erre? Hát az elbizakodottság, hogy ne mondjam, a hübrisz. Mindenesetre megtettem.
Talán 1980-81-ben járunk – így valahogy. Szalonnával tűzdelt fehérpecsenye volt a vacsora; gyakoroltam máig tartó veszélyes szokásomat, hogy tudniillik olyan ételt készítek vendégeknek, amit akkor csinálok először. Megnéztem hat-nyolc receptet, majd elkészítettem a kilencediket, aztán imádkoztam. Egész biztosan volt előtte valami, leves vagy előétel, de arra már nem emlékszem. A marhasültből is főleg arra a rémületre, amit akkor éreztem, amikor a kész húst kivettem a sütőből: körülbelül fele akkora volt, mint amikor betettem. Elég lett egyébként, szép vékonyra lehetett szeletelni… És finom is, amúgy.
Előrebocsátanám, mert fontos, hogy – noha ezt az első, együtt töltött este egyáltalán nem ígérte – Sz. urat nagyon megszerettük, szeretném azt hinni, a barátai lettünk. Aznap este azonban igazán és tökéletesen elviselhetetlennek láttam. Egy nagykorú Móricka ült az asztalunknál, valóban mindenről az jutott eszébe, mondta is, elképesztő vicceket mesélt. És a szeme, ha felálltam, mintha mágnes rögzítené, együtt mozgott a fenekemmel vagy a mellemmel, egy idő után igyekeztem nem elindulni, ha nem volt muszáj. Egyre feszültebb voltam, a francba kívántam, hogy ilyen árnyaltan fejezzem ki magam. És tudta még fokozni…
A vacsorát természetesen sajtok zárták. Akkoriban már egész jókat is lehetett kapni, rémlik, hogy már volt az Ilmici, a Lajta, és kedvencem, a Teasajt. Igyekeztem, nagyon. Ültünk, beszélgettünk, sajtoztunk, boroztunk. Az asztalon fehér- és vörösbor, utóbbi el is fogyott – attól tartok, eleve nem volt sok, ez a vacsora úgyis erősen igénybe vette a pénztárcánkat. Egy ponton Sz. úr körülnézett, és megkérdezte: nincs még egy kis vörösbor? Sajnos, már csak fehér van, feleltem. Kár, sóhajtott az addigra a türelmem végső morzsáját is elfogyasztó vendég, ettem volna még egy kis sajtot. Nem tudom, hallható-e az a csend, amivel feleltünk; nem volt mit mondani. Egy – mondhattam volna a régi cowboyviccel, ha már akkor tudom, hogy nincs vége a megpróbáltatásaimnak. De nem tudtam, pedig Sz. úr tartogatott még meglepetést.
A lakás kijárata közvetlenül a konyhaajtó mellett volt, búcsúzkodáskor mindig ott álltam, míg mindenki kisorolt: szervusz, szia, viszlát, csók. Mikor nehéz szövetkabátjában Sz. úr elém ért, a köszönéssel párhuzamosan belekotort mély zsebébe, egy pici kölnisüveget nyomott a markomba, és azt mondta: köszönöm a vacsorát. Azt hiszem, elfelejtettem mondani, hogy nagy parfümmárkák ügynökeként kereste a kenyerét, olyan kis minta volt ez is, amilyeneket a tárgyalásai végén hagyott maga után, de ilyenekkel boldogította – mint később megtudtam – a pincérnőket és a stewardesseket is, és gyakorlatilag mindenkit. Fuldokoltam a dühtől, én a vendéglátó voltam, nem a szakácsnő. Valami olyasmit hebegtem, hogy köszönöm, a kislányom nagyon fog örülni neki.
A kölnit a fürdőszobapolcra tettem, ott ácsorgott. Pár héttel, hónappal később valami baráti buliba készültem, és mert a ruhámmal és a frizurámmal is elégedetlen voltam, hogy dobjak magamon valamennyit, kinyitottam a kölnit, és pár cseppet a fülem mögé tettem. Csodás illat volt, legyek őszinte, a társaság férfitagjai is így találták.
Másnap felhívtam a barátnőmet, elmeséltem neki, hogy kipróbáltam a borravalómat, és ironizálva azzal zártam a történetet, hogy remélem, ha már rákapatott, Sz. úr gondoskodni fog róla, hogy most már mindig legyen ilyen kölnim. A barátnőm komolyan vette a megbízatást, Sz. úr meg, a maga részéről, a feladatát: amíg élt, mindig hozott nekem egy nagy üveggel. Amikor később meglátogattuk Párizsban, akkor is ott várt a tányérom mellett a kölni – de itt abba is hagyom, mert az igazi párizsi vacsora önmagában is megér egy mesét…
A parfüm egyébként a Balenciaga cég Ho Hang nevű terméke volt, ha még kapható, csak ajánlani tudom.
Illusztráció: Pixabay | Utómunkák: Köböl Vera.
