Petrőczi Éva: Az én „főzőládám”

A nehéz idők – ezt már távoli gyerekkoromban alaposan megtanultam– nem csak elkeseredést hozhatnak magukkal, hanem találékonyságot is. Az egyik ilyen, teljesen konyhamelléki találmány, az első világháborút követő ínséges időkben, s a kilencszázhúszas évek gazdasági válsága idején, a főzőláda volt. Én még láttam egy szép példányát, pécsi „Ómim”, apám anyaszívű nagynénje gasztromúzeumnak is beillő konyhájában, otthon, Pécsett, a János utcában.

A mi konyhánkban is áll egy sokat megélt, fehér faláda, de abban, kis magánarchívumként, régi-régi publikációim és különböző könyveimmel, szerepléseimmel kapcsolatos újságkivágatok lappanganak, tehát funkcióváltása nem volna egykönnyen megoldható. Annak ellenére sem, hogy – a Dívány című online lap egyik bölcs és ugyanakkor szórakoztató cikke szerint – akár újra divatba jöhet, hiszen a dunnával, vagy bármilyen más, meleg textíliával kibélelt faládában a gázon csak rövid ideig főzött zöldségek, pörköltek, szaftos húsok, s egyéb fogások finom puhára párolhatók.

Ahogy az erről szóló cikket olvasgattam és az archív felvételt nézegettem, amelynek jobb csücskében egy nyitott fedelű, de már kibélelt ős-szerkentyű várakozik, rádöbbentem, hogy főzőláda-siratásra semmi okom, hiszen én ennek az elmés találmánynak egyik alfaját már jó húsz éve feltaláltam és nagy sikerrel használom. Igaz, nem annyira továbbfőzésre és puhításra, hanem arra, hogy a nagyobb családi ebédek előtt, amikor a felnőtt és aprónép érkezésének ideje bizonytalan (hiszen hazajönnek hozzánk, s nem egy kötött időpontú fogadásra), minden esetben előcibálok a szekrényből egy legalább harminc éve „túrt”, gyönyörű, szarvasos, garantáltan norvég sípulóvert. S aztán abba bújtatok bele – rendszerint egy nagy és egy kisebb jénai edényben – legalább két fogást, olyan finomságokat, amelyek a mikróban kis fokozaton is bocskorszíj állagúvá, rágóssá válnának. Legutóbb például egy derék porciónyi, biopanírral készült rántott csirkemellet.

Ebben a pulcsiban ugyan nem síelni szoktam, csak jegesen hideg napokon melegedni, de többnyire mégsem a magam, hanem bizony ételek melegen tartására használom. Előfordult egyszer-kétszer még az is, hogy sátoros ünnepek alkalmával (stílusosan) vadhúsból készült fogásokat, szarvas- vagy őzpörköltet, gyakrabban káposzta- és almaszelet-burokban sült fácánmellet dajkálgattam benne, ebédre érkező bandánk tiszteletére.

Biztosíthatok mindenkit, a nevezetes ruhadarab kétféle szerepkörét nagyon tiszteletben tartom, s szigorúan el is különítem. Nem veszem föl pörköltszagúan, s ételeket kizárólag akkor bújtatok bele, ha előtte – mindig csak gyapjúmosószerben és kézzel – kimostam és gondosan megszárítottam.

Egy pillanatig sem igyekszem bagatellizálni jelenünk energia- és élelmiszerár-nehézségeit, de meg vagyok győződve arról, hogy a költői és nem-költői, de kulináris fantázia, amely mindnyájunkban ott lappang, a rendkívüli körülmények között is sok jó ötletet és íz-élményt kínálhat. Úgy, mint az az időszak, nagyjából 1957-ig, amikor anyai nagymamám, Margit a Péter nagyapám által baranyai falvakból hétvégi vásárfiaként hazahozott vadhússal bűvészkedett. Főleg vadnyúlpecsenyéből, s természetesen nyúlmájból, ritkábban fogolyból és apró fürjekből legalább nyolc-kilenc, teljesen különböző ízvilágú ételt tudott az asztalra tenni. Nem halmozott fogásokként, hanem az év folyamán finoman váltogatva ezeket a húsétel-költeményeket. Így szerencsésen elkerült bennünket az egyforma ízek unalma, sőt, nem nőtt nyuszifülünk sem a csömörtől. Tehát: alkotásra fel!

Nyitófotó: Petrőczi Éva | Illusztráció: Konyhai életkép 1922-ből, főzőládával (Fotó: Fortepan / Varga László).