Sárkány Viktória: Polippremier

Életem első polipja egy rágós kis gumiszerű izé volt egy salátában, fogyasztásának helye és ideje ismeretlen. Ezt követően éveknek kellett eltelnie, hogy egyáltalán felmerüljön bennem, ha már szeretem a tengeri ketyeréket, adjunk neki esélyt. Az áttörést egy tenerifei fre-ne-ti-kus füstölt paprikával megszórt grillezett polip adta – nagyjából azóta a füstölt paprika a konyhám titkos jolly jokere, minden paprikás ételnek új dimenziót és mélységet ad.

Na de vissza a poliphoz. Most, hogy a jóéletem a napsütötte délre hozott télire, első dolgom volt a tengeri ketyerés részleg felderítése: ó, azok a halas standok… és hát polip, egészben, többkilósan, óóó. Első körben kicsit visszarettentem a látványtól, masszívak voltak az állatkák, még holtukban is félelmetesek így egyben, eloldalogtam, vettem csirkét, az a tuti. Ezen a ponton már több barátnak is meséltem a polipsütési terveimről, be is indult a rinyakórus, hogy a polip kedves, okos, intelligens, igazából háziállat, ne egyem meg, meh.

Szerencsére nem hallgattam rájuk, főleg, hogy egy szép nap előfőzött, konyhakész, kedvesen pöndörödő kisebb karocskákat találtam a boltban – uzsgyi neki, szaladtam velük haza.

Felajzva végigtúrtam az internetet használható receptért, na hát látszik, hogy a sült polip nem egy rakott krumpli, magyarul egy, azaz egy használható leírást találtam előfőzött polipkar témában: nem nagy abrakadabra, fűszeres-olajos pácolás, majd a karok sütögetése barnulásig – és kész volt a jóság. (Cserébe a sült krumpli kiszáradt. Jó, hát mindent nem lehet.)

Bár egyesek szerint a polipkar kisütve a bevagdosott sült virslihez hasonlít, én ezt határozottan tagadom, a lényeg különben is az íze: se nem hal, se nem hús, fűszeres, omlós tömény gyönyör. Tiszta protein, a pácot leszámítva nem is zsíros: a dietetikusod is ajánlja. Polipot enni tehát nem kell félnetek jó lesz.

Fotó: Sárkány Viktória.