Bauer Barbara: Fonatok között őrzött emlék

Persze, szeretném, hogy megöleljen. Szeretném hallani a hangját. Nézném távolról, ahogy a lányommal titkokat osztanak meg. Szeretném hallani a nevetésüket. És igen, szeretném, hogy valaki mondja még, hogy Kisbogár, de azt senki nem mondhatja úgy. Csak Ő.

Szeretném látni, ahogy örül, látni a szemében a fényt, és ahogy szereti az életet. És szeretném meglepni valamivel, és várakozni, mert ő is mindig készül valamivel.

A férjem a minap azt kérdezte, mi hiányzik belőle a legjobban. Sorolhattam volna, jöttek is a gondolatok. Közhelyek és olyanok, amik talán csak nekem jutnak eszembe, ha az apukámra gondolok. De aztán a sok-sok érzés örvénylő áradata lassan lecsillapodott és ami fennmaradt, az engem is meglepett.

– Hiányzik, hogy nincs, aki ha azt mondja, minden rendben, azt elhiszem.

Persze azonnal a férjemre néztem, fürkésztem, hogy érti-e. Hiszen ő is ilyen, a bástyám, az erőm, a hitem. De amíg mi arra esküdtünk, hogy együtt, kéz a kézben, addig az apám eredendően mögöttem állt.

Szerette a kalácsomat. Fontam örömből, fontuk együtt a lányommal, ünnepekre, hétköznapokra. Aztán fontuk, mert megkívánta, mert kívánt még valamit, később fontuk, mert reménykedtünk, hogy talán eszik még belőle néhány falatot. Fontunk, mert nem tudtunk a fájdalommal mit kezdeni, aztán fontuk, hogy legyen mi fölött emlékezni. Ott van mindig az ünnepi asztalon, fordulónapokon, ott van a hétköznapokon, virág helyett a síron.

Talán más lett az íze. Érzések keltik életre. Könnycseppnyi só, egy maréknyi lágy élmény, mosolynyi édes pillanat, leheletnyi fanyarság. Ködszerű szomorúság, amit lassan teljesen kiszorít az emlékezés okozta keserédes boldogság. Valós ízek helyett emlékekben. Ízemlékekben.

Itt van velem.

Kalács, fotó: Bauer Barbara.