Sárkány Viktória: Porcelánidill

Bő tíz éve az egyik szomszédom áthívott magához egy teára, és legnagyobb meglepetésemre csoda szép porceláncsészéből kínálta nekem – az akkor még félidegen vendégnek– a frissítőt. Én megrettentem, mondtam neki, hogy félek, még a végén elejtem, ő csak legyintett: ha eltörik, majd veszek másikat.

Nekem ez idő tájt már több szép ajándékba kapott porceláncsészém is sorakozott a szekreterben, amit kizárólag ünnepélyes alkalmakkor vettem elő, hétköznapokon egy rusztikusan kedves, de a sok mosogatásban már megfáradt landzeitos bögresorozatot használtam.

Szomszédasszonyom biztatására azonban elkezdtem használni a szép csészéimet, és bár ezek hivatalosan teáscsészék, mitadisten, a hosszúkávém habja pont a peremek alatt végződik.

Mivel többféle csészém is van, mára már az is a rituálé része, hogy végigtekintek a kínálaton, kiválasztom, melyik illik az aktuális hangulatomhoz, hogy hosszabban vagy rövidebben innám azt a kávét. A minap egy iciripiciri piros virágos csésze kellette magát egy adománybolt polcán. Ugyan épp felújítás előtti rumli közepén voltam, de a szépsége mellett az ára is meggyőzött: olcsóbb volt, mint egy kiló kenyér egy belvárosi pékségben. Ebbe a csészébe éppen másfél espresso fér, gyorsabb délutáni kávékhoz szoktam használni. Szakértő barátnőm ránézésre megmondta külön jelzés hiányában is a kis szépség eredetét: „a fogas minta klasszikus Zsolnay” – így ő. „Nekem marad iciripiciri virágos” – így én.

A hosszan ébredős, nemdolgozós reggeleken az ajándékba kapott Herendit veszem elő leggyakrabban, ennek a csészének a kecses finomsága újra és újra lenyűgöz. Nézek ki az ágyból, az ablakon át a szemközti ház mívesen megmunkált homlokzatában gyönyörködöm, mikre nem volt idejük régen, kőrózsákat faragni, közben száll fel a gőz, az illat beborít, ilyenkor vagyok a legnagyobb békében az életemmel. Pár korty után felütöm – na, jó, e-bookon – Albert Camus és Maria Casares röpke 1213 oldalas levelezését, és lenyűgözve figyelem, hogy az 1944-es nyári megismerkedésükkor, amikor az egész világ égett és romokban volt körülöttük, a leveleikben erre egy szót sem fecsérelnek, csak a szerelem, az eszmék, a tervek. Az én tervem az, hogy napi egy levéllel számolva cirka három év alatt fogom befejezni ezt a könyvet, addig minden reggel két nagy formátumú ember életében, érzelmeiben és Franciaországban vendégeskedem.

A karácsonyi időszak pont az, amikor a legtöbben elővesszük a szép terítéket, hogy aztán januárban elpakoljuk és újra a kommersz mindennaposat használjuk. Én biztatnék mindenkit, hogy elő a szép csészével hétköznapokon is. Minőségi különbséget jelent, és rituálét teremt a reggeli kávéból/teából, a reggeli élmények pedig megalapozzák a hangulatunkat.

És hogy hányat törtem el tíz év alatt? Talán egyet. Vettem azóta négy másikat.

Fotók: Sárkány Viktória.