Draskovich Edina: A trieszti presnitz

Bár az Osztrák–Magyar Monarchia több mint száz éve darabjaira hullott, minket, a romjai alól előbújók utódait máig ezer kulturális szál köt össze. A szálak némelyike ismét a konyhába vezet.

Mert például amint a magyar utazó megpillantja Trieszt valamelyik sütis pultján a „presnitz”-et, elkezd gyanakodni, hogy hát ez meg csak nem a pozsonyi kifli–bejgli–rétesfélék univerzum egyik kisbolygója lehet? Aztán ez a gyanú cáfolhatatlan ténnyé válik, amint beleharapunk a tésztakígyóba, amelyben aprított aszalt gyümölcsök (elsősorban narancs), különféle csonthéjasokkal keverve, kevés kakaóval és cukorral, valamint egy kis marsalával összefogva tömörülnek egy vékony vajas leveles tésztába hajtva. Celofán zacskóban vagy turistavakító díszdobozban árusítják, és ahogy ebben a műfajban lenni szokott, az eltelt idő csak javít az ízén.

A legenda szerint a városba látogató valamelyik Habsburg uralkodó tiszteletére készítették először a helyi cukrászok, de ezt ugyanennyi másik legenda cáfolja. Mindenesetre a városon a birodalom kézjegye igencsak látszik, az egykori pénzügyi-kereskedelmi központot elegáns mértéktartás és erős kulturális vonal jellemzi. James Joyce jó néhány évet eltöltött ott, mai íróink némelyike is preferálja a helyet, a korábbiak közül pedig többen is felsóhajtottak látva – vagy csak maguk elé idézve – a trieszti öblöt, például Ottlik Géza, Hubay Miklós, Vas István, Németh László, Lator László.

Jómagam is felsóhajtok, ha a presnitz mellett még az ott fogyasztott halak, kagylók, kávék és remek borok ízére visszagondolok.

Fotók: Draskovich Edina.