Torma Cauli: Lepénykenyér

Amikor a régészek egy őskori telep ásatásán őrlőkőre bukkannak, nem állíthatják biztosan, hogy földművelőkkel van dolguk, hiszen a gyűjtögetésből élők is találtak sok vadgabona-félét, amit lisztté dörzsöltek. Amikor viszont egy nagyobb, lapos követ is találnak a tűzhely környékén, akkor biztosak lehetnek benne, hogy ott lepénykenyeret sütöttek.

A lepénykenyér ma is velünk él, különböző formákban és tartalommal – pászka (macesz), pita, tortilla, pizza, lángos, naan; a maniókából vagy szágópálmából készültekről nem is beszélve –, a nők roppant találékonyságát dicsérve. A kutatások szerint annak idején magyar őseink is fogyasztották.

Valamely liszt és víz az alapeset, elkeverve, meggyúrva (tej, joghurt, tejföl is előfordul), zsiradék nélkül megsütve. A továbblépés a kelesztés; a tojással kevertek (például a palacsinta) elvileg már csak formailag tartoznak ide.

Az első megoldásra a legjobb példa a pászka, amelynek elkészítésekor a liszt és víz nem találkozhat tizennyolc percnél tovább, mert már elindul az erjedés és nem lesz kóser étel. A finnek kis kerek, gyűrű formájú, kovásztalan zabkenyere a mai napig készül, rúdon igen sokáig eltartható; mint mesélték, a karácsonyt ennek fogyasztásával tisztelik meg.

A fent látható lepénykenyérkékhez nálam liszt, víz, tejföl és só volt az alapanyag, jól elkeverve, kerámiaborítású serpenyőben megsütve, köretként tálalva. Önállóan kínálva bármivel megpakolható.

Aki az enyémnél nagyobbat szeretne készíteni, és nincs otthon elég nagy felforrósítható lapos köve, az kimustrált vashordót is használhat. Előnye, hogy a tüzet a belsejében lehet begyújtani – mint ahogy például a pakisztáni naan lepénykenyér sütésekor is találni erre precedenst.