Noth Zsuzsánna: Kocsmakalandtúrák #2 – Városligeti Sörsátor

A Városligeti Sörsátorban tavasztól késő őszig minden héten volt rock and roll parti. Az oltári nagy cirkuszi sátor színpadán olyan együttesek játszottak, mint a Bits, a The Shades vagy a Classic Beat Band. A nézőtéren hosszú faasztalok mellett, fapadokon ülve lehetett sörözni, a színpad előtt és a színpadhoz vezető széles úton rokizni. Mivel konyhájuk nem volt, útban odafelé általában vettem az albán pékségben egy kéttenyérnyi hosszú, friss, ropogós – néha még forró – sajtos rudat, sajtos perecet, vagy a legjobb esetben virslivel töltött hájas rudat, amit a HÉV-en befaltam. Ezekre jól csúszott a helyszínen a fehér habkoronás barna sör.

Az élet szép, ha azzá tesszük, vallottam akkoriban, és erre reflektált a sörsátor közönsége is. Az átlagéletkor hatvanhat év lehetett. A hetvenévesek is úgy rockiztak, mintha az imént léptek volna ki a tánciskola kapuján. Megejtő látvány volt a kissé eldeformálódott, megereszkedett párok tökéletesen összecsiszolódott, önfeledt táncát nézni. Legtöbbször egy tűt nem lehetett volna leejteni, annyian gyűltek össze, és nem lökték föl, nem taposták le egymást a párok. A maguk mikroközegében egyik szünettől a másikig megállás nélkül lejtettek. A meghatottságtól bepárásodott szemmel néztem őket. Együtt táncolták át az egész életüket, lehet, hogy éppen a rock and roll tartotta össze közben ezeket a párokat.

A Bits együttes rock and roll partiján olyan sokan verődtünk össze az ismerősökkel, hogy két teljes asztalt elfoglaltunk. Andi száraz vörösbort fogyasztott, Gyuri és István söröztek, Clara, Lucia, Irén, Anna, Kata és Miklós kólát ivott, Péter és én szintén a söröskorsót emelgettük.

Mi, nők valahogy nem bírunk a fenekünkön megülni, ha a húrok közé csapnak a zenészek: ha nem kérnek fel táncolni, négyen-öten egy kis kört alkotva szólózunk a zene ütemére, az ismert szövegeket bömbölve. Ha megunom a riszálást és a kézzel bábozást, kitáncolok a körből, és egy tartóoszloppal szembefordulva, annak az oldalán egy kézzel támaszkodva rockizok. Az oszloptól ellökve kipörgetem magamat, majd visszalépve táncolunk „együtt” tovább. Ki szoktak nevetni, de kit érdekel. Egyszer csak kiválik a tömegből egy boglyas hajú, évtizedek óta nem látott barátnőm, odagaloppozik hozzám, megragadja a kezemet és a derekamat, és úgy rockizunk összekapaszkodva, mintha az elköltözésemmel nem szakadt volna meg a barátságunk.

Lánykoromban, a hatvanas években, az összejöveteleken és az üzemi bálokban olyan szégyenlősek voltak a fiúk, hogy nem mertek minket felkérni. Egy kupacban, harsányan vagánykodva beszélgettek ők, egy másikban mi, lányok vihorásztunk. Én korábban megtanultam fiúként is vezetni, és szép sorjában megtáncoltattam a barátnőimet. Bizonyságot nyert, hogy tudunk táncolni, mégse kérték le egyikünket se, csak mutogattak ránk, gunyoros megjegyzéseket téve. Ebből a szempontból semmit sem változott a világ az elmúlt ötvenöt évben.


Eredeti fotók: Zoltai György | Effekt: Kantin.

Vélemény, hozzászólás?