Gulyás Dénes: Egy vasárnap délután, csigával

Amikor eső után kitartó kis csapatokban megszállják a kertet, s óvatosan kell lépkednünk, nehogy egy reccsenéssel a talpunk alatt a túlvilágra küldjük őket, nem is beszélve arról a feltűnő nyákos csíkról, melyet maguk után húznak, nem gondoljuk, hogy a tányéron, megfelelő koplaltatás és tisztítás után, saját házukban, fűszervajjal bolondítva, megsütve milyen elképesztően finomak. Főleg, ha ilyenkor egy-egy korty fiatal, száraz, gyümölcsös – lehetőleg reduktív – borral is kifejezhetjük gyászunkat elhunytuk felett.

Igen, az éticsigáról beszélek. Először Franciaországban ettem, barátom unszolására. Hosszan ellenálltam ugyan, de az első falat és korty után már sajnáltam, hogy csak harmincévesen találkoztam ezzel az ínyencséggel.

Az évente néhányszor barátainkkal megrendezett szokásos ebéd minapi alapanyagát nem a kertben gyűjtöttük össze. Készen vásároltuk, ami biztosan nem olyan finom, mint amit frissen, hozzáértő séfek készítenek. Kicsit sajnáltam is szerencsétlen jószágokat, hiszen nálunk a még aprócska Marci unokám nagy gonddal szedi össze őket, s „Viszem a csigabiga feleséghez” felkiáltással menti az egész seregletet a repkény tövéhez.

A vacsorát egy pohár proseccóval indítottuk, aztán rukkolasaláta következett hámozott narancsszeletekkel, modenai balzsamecettel, extra szűz olívaolajjal. A rukkola kedvesen kesernyés ízét – melyet a gyümölcsös, száraz fehérbor pajkosan ellenpontoz – különösen szeretem. Közben a sütőből forrón illatozott a fűszervaj. Aprócska villával levadásztuk a csodás ízű csigafalatkákat, s mi tagadás, bár tudtuk, hogy nem illik, a végén kitunkoltuk a fűszervajat (milyen jó, hogy nem étteremben költöttük el a vacsorát).

Ilyenkor nem sietünk, várunk a második fogással, hiszen a jó társaság legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint a jó étel. Sietve nem lehet enni, beszélgetni. Nos, a második fogás nem volt ilyen egyszerű. Sanyi barátom már reggel felhívott, hogy munka van, főznünk kell. A szarvas gyönyörű, színtiszta combja mint valami ékszer díszelgett a munkaasztalon. Megosztottuk a feladatot. Én a hússal bíbelődtem, hogy megfelelő méretű darabkákra vágjam, minden esetleges szennyeződéstől megtisztítsam, míg Sanyi a hagymával, a gombával, a naranccsal – igen, naranccsal – és a fűszerekkel foglalkozott.

Itt be kell vallanom, félúton megkérdeztem Sanyitól: mondd, te nem vagy egy kicsit szomjas? A válaszban nem kételkedtem, mert mintegy emlékeztetésképpen, azonnal töltött is a gyümölcsös fehérből. Ettől kezdve ment minden, mint a karikacsapás.

A hagyma dinsztelése – tehát nem pirítása – után megfelelő sorrendben és időben összeraktuk az alkotóelemeket, s hagytuk, hogy lassú tűzön foglalkozzanak egymással. Mellé krumplikrokett, de nem akármilyen, hanem a világbajnok aranyérmes változat, egyenesen Sanyi barátom édesanyjának kezei közül. Nem részletezem, milyen elképesztően finom volt, de egy kivételes erényéről mégis muszáj szót ejteni: ez pediglen a krokett mérete, mely nem volt nagyobb kisujjunk első két percénél. Nekünk csak sütni kellett.

A borok húsokhoz való társításának szabályait sűrűn megszegem, most mégis úgy döntöttem, hogy vörös húshoz vöröset iszom, Villányból. Aztán Egerből. Günzer és Thummerer. Persze, nagyon nehéz volt az élményt fokozni, de sikerült, ugyanis előkerült a sütemény is – Emília remeke –, ropogós-omlós, édes, csokis.

Természetesen egy ebédmenüben nem feltétlenül illenek össze a csiga és a szarvasragu, sőt, képzett séfek és „gasztrolovagok” akár bűnnek is vélhetnék, de az ízek, illatok harmóniája, s a társaság elűzte minden kétségemet. A csiga elfogyott ugyan, de a szarvasból, krokettból, borból, süteményből maradt bőven.

S mintha az étkek illata kilépett volna az ebédlőből, s meg sem állt volna szárnyalásában a falunk másik végéig, Csaba barátunk portájáig, ahol még csöngetnie sem kellett, mert egyszer csak megjelentek, s ők csöngettek nálunk. És ahol négynek jut, jut ott hatnak is.

Vasárnap délutánok, a barátok és a hölgyek – Judit, Emília, Mónika bájos koszorúja – körében, finom ételekkel, jó borral és beszélgetéssel fűszerezve… Igen, így érdemes adózni a csendes és tartalmas örömöknek.

Illusztráció: Freepik.