Gulyás Dénes: Gulyásleves és kardhal steak
Arra gondoltam, nyitnék egy virágboltot. Tartozna hozzá legalább öt hektár lankás dombvidék, ahonnan messzire nézhetünk, inkább láthatunk. Ezer és ezer féle növényt árulnék, szaporítanék. Virágokat, cserjéket, fákat, bokrokat, évelőt és egynyárit millió színben és változatban. Lugasok díszítenék, patak folyna rajta keresztül, amit kis tóvá duzzasztanék, vízinövényekkel gazdagítanék. Épület állna rajta fából és üvegből, hogy illeszkedjen a flórába.
Korán nyitnék. Ha gyerek sietne a suliba, nyomnék a kezébe egy rongyoskiflit és egy doboz kakaót. Ha vásárló térne be, leülhetne a növények között megbúvó kávéházban, egy sütemény, szendvics, egy kávé vagy tea kedvéért, közben – mint a Petrőczi Éva által a Kantinban megidézett egykori pécsi Libresszóban, ahol könyveket lehetett lapozgatni a sütemény mellé – verset, novellát hallgathatna kedvenc színészeivel.
A virágok választásánál segítene a zene. Minden ihlető virághoz egy szerző, és a virág zenéje szólna. Rózsákhoz Schumann: Röselein, Röselein. A vízinövényekhez Liszt: Die stille Wasserrose. A fákhoz Schubert: Nachtstück… die grünen Bäume rauschenn dann… Ibolyához Mozart: Das Veilchen, a kikericshez Richard Strauss: Die Zeitlose, hárscsemeték mellé Schubert: Der Lindenbaum. Mindegyikhez találnék zenét, nem is egyet. A tárház szinte kimeríthetetlen.
No és persze zárás után nyitnánk a kamaratermet, koncertekkel, irodalmi estekkel, beszélgetésekkel, színdarabokkal, kiállításokkal, amolyan Gesamtkunst módon. Télen hatalmas téli kertekben folytatnánk. A kávéháznak a Flóresszó, az étteremnek a Flórman nevet adnám.
Az éttermet és a menüt külön fejezetben tárgyalom, mivel ugyanolyan fontos, mint a zene, a virág, a színház, az irodalom, a kiállítás, a tartalmas beszélgetés. Nem lehet csak úgy mellékesen megjegyezni, hogy Flórman étterem. Üzenete kell, hogy legyen minden fogásnak, minden falatnak – az előételtől a desszertig, a csillogó bortól a gyöngyöző sörig. Mint ahogy üzenete van Schumann-nak, Lisztnek, Mozartnak, Schubertnek, Straussnak. Akkor lesz felejthetetlen.
Mindez persze semmit nem ér, ha nem minden fogás maga a tökéletesség, ha egyetlen szirom lehervad, egyetlen hang hamis, egyetlen szó hazug, egyetlen ecsetvonás közönséges, egyetlen másodpercet is rutin szül és nem az igaz, tiszta művészet. Igen, mert egy tökéletesen elkészített és tálalt étel is művészet.
Igen! Itt és így lenne jó folytatni. Mert folytatni kell valahogyan, valamivel, új szándékkal, új tervekkel kapcsolódni a régihez, az előző fejezethez. Mi lett volna, ha? Ezt az ostoba kérdést magamnak teszem fel. Magamnak is csak titokban, a hajnali ébrenlét, zavaró gondolatai között villan néha be, mi lett volna, ha 1981-ben… és 1983-ban… 84-ben? És aztán az évente tucatnyi alkalommal nyíló lehetőséget mérlegelve, másként döntöttem volna. Mi volna, mi lett volna, ha akkor ott San Franciscóban, a Paprikás Fonóban, Bob Lombardónak két Cosi fan tutte-előadás között azt válaszolom, hogy rendben, maradok? Először Green Card, aztán a család is utánam, meg állampolgárság – válaszolta Bob. Utópia, álom, amiből rémálom is válhat. Lehet, hogy ha másképpen döntök, ezt a virágboltot az öt hektárral, növényekkel, zenékkel, koncertekkel, színházzal, kiállítással, most könnyedén megvalósíthatnám.
Belekanalaztam a gulyáslevesbe, két falatot ettem a hortobágyi húsos palacsintából, s talán furcsa, de hiába volt csodálatos a kardhal steak két nappal korábban a Fisherman’s Wharf-ban. Segített dönteni a gulyás, ami inkább volt valami sűrű mártásféle, nagy darab húsokkal, sötét barnás-vöröses sűrű szószban – ezzel a névvel így nem lehet bánni, gondoltam –, a hortobágyi pedig nem kellően szaftos, ezért inkább fojtós, mint amikor nem elég lágy a töltelék a túrós palacsintában, s ezért nehéz lenyelni.
Megértem, ha mosolyognak, ha azt gondolják, na ne, ez badarság. Nekem mégsem az. A kötődések, a vérlemezkék közé, a gének labirintusába ágyazódott, vagy inkább velem született otthon, az emberek – akik köszönnek, ha a lakásomtól a színházig sétálok –, az ízek, a nyelv, a kultúra, az enyém. A hortobágyi legyen szaftos, a gulyást pedig úgy szeretem, ha a hús nem hüvelykujjnyi, hanem inkább kisujj utolsó percnyi, sok zöldséggel. A leve legyen olyan, hogy ne lássam a kanál alját, a leves mégis ízgazdag maradjon, s a csipetkéről – hogy akarom-e vagy sem – dönthessek pillanatnyi lelkiállapotom és belátásom szerint, s csak annyi kerüljön a tányérba, hogy kalandosabbá tegye a gulyást.
Tíz év kalandozás ott elég volt. A csipetkét a Paprikás Fonóban félretoltam a tányér szélére, mert én lágyabban szeretem, úgy az enyém.
Illusztráció: Zsubori Ervin (Pexels- és Freepik-képek felhasználásával) | > Petrőczi Éva Libresszó-írása.
