Mikor megkóstolta az első húslevesemet, csak annyit mondott kedvesen, na, majd én, de azért szedett még egyszer a tányérjába. Szegény anyámnak igaza volt, ilyen férjet kislányom nem találsz még egyszer, ha lámpással keresed, akkor se. Nem kerestem, hozzámentem. Azóta eszem, amit főz.

Addig főzött engem János, míg arra gondoltam, hogy én sütök neki valamit. Ma van a születésnapja. Meghívtam magamhoz estére, és jeleztem, ne hozzon almát. Lesz.

Az ebédlőasztalon nyolc teríték. Senki sem ül körülötte, ennivaló sincs rajta. Minden aprólékosan elrendezve, harmonikusan, a kék, fehér szín váltakozik. Az asztal fejénél állok, hátam mögött csukott ajtók. Kezemben kés, a teríték hiánytalan, látszik, hogy nem az asztalról vettem el, fanyelű steak kés, ami nagyon éles. Hegyes is. Nem dugom el, sőt, mutatom, szinte büszkén. Azt jelenti, hogy használtam. Vagy használni fogom, ha kell.

Idd le a habot, mondja az apja és feléje csúsztatja a korsót. Fel se emeli, beszürcsöli egy húzásra, mintha már gyakorolta volna. Ez a gyakorlás lehetetlen, az asztalnál szürcsölni nagy bűn. Az ajkára ragadt hab zizegve, bizseregve semmisül meg. Nem kérdezték, mégis mondja, csak levegőt ivott.

Kaiserschmarrn, hallotta gyakran, és megjegyezte ezt az ismeretlen szót, talán azért, mert anyja ekkor mindig sírt, és azt mondta: megint nem sikerült. Nagymama, vagyis ómama, ilyenkor kiöntötte az ételt a konyha közepére.

Az első randin vendéglőbe mentek. Nándi húslevest rendelt. Belekóstolt, és letette a kanalát. Már sehol sem tudnak igazi húslevest főzni. Én tudok, szaladt ki Rozi száján. A férfi megfogta az asszony kezét és csak annyit mondott, azt megkóstolnám.