UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
Édességügyben te nem vagy mérvadó, neked minden ilyesmi ízlik… – kapom meg számtalanszor családi vagy munkahelyi alkalmakkor. Nem véletlen tehát, hogy feleségem szüleitől, összevont születés- és névnapi ajándékként, a XVI. kerületi Bekecs utcában található Csokimúzeum „praliné” túrájára kaptunk belépőket.
Két pontja van az ünnepségnek: uzsonna, batyus alapon méghozzá, mindenki a maga nemzeti sajátosságából válogat, majd egy „brännboll”, ez a svéddé szelídített krikett. Vinetakrém mellett dönt a család.
„Hogyan főznek az ausztrálok?” „Olyan sehogy se. Igazi ausztrál kaja nincs is, csak pizza meg kínai. Az megy mindenütt. Hát én meg azt nem nagyon komálom.” „Kengurut esznek? Az mégiscsak ausztrál.” „Igen, de nem minden kenguru jó enni..”
Mikor már úgy véljük, hogy mindent tudunk, egyszer csak betoppanunk egy élelmiszerboltba, s meglátunk egy dobozos sütit. Rajta feltűnő felirat: mađarica. Esetleg vendégségben a házigazda, megtudván, hogy magyarok vagyunk, jelentőségteljes pillantással elénk tesz egy tálca süteményt, s bátorítóan hozzáteszi: mađarica.
Ülünk a stockholmi Vete-Katten nevű cukrászdában, a főváros szívében, előttünk kávé meg sütemény, a cappuccino tetején levél alakú hab; nem ugyanaz a levél a két csészében, hogyan csinálják? A sütemény neve: Budapest, eléggé népszerű a svéd íny számára.
Elkészültek a dzsángjaim, most már mind a három, a kándzsáng, a tendzsáng és a kocsudzsáng is. Nemigen bízott a sikeremben senki, én viszont tudtam, hogy menni fog. Hogy honnan tudtam, azt nem tudom, de tudtam, és az épp elég a sikerhez, dzsángilag, és úgy amúgy is.
Most tényleg muszáj bodzaszörpöt készítenünk, eddig mindig lemaradtunk róla, ezt most nem lehet elodázni. Jövő hétre már elvirágzik, életünk delén túl mennyi meta flóra, egyébként is kívánatos volt az invitálás.
Egy születésnapi torta adatlapja.
Horvátországban a stand-up comedy műfaj egyik leghálásabb témája a lakótelepi bakalarparti. Amire mindenképp meg kell hívni a szomszédokat, nehogy feljelentsenek a napokig terjengő jellegzetes bűz miatt. A bakalar tehát nem ad hoc kaja, és nem is titkos gasztroszeánszok kelléke. Igazi közösségformáló dalmát csoda.
Nem elég, hogy szakácsunk a vacsorát és a reggelit mostoha körülmények között főzte, közben még előkészítette az ebédet is, amit valahol útközben fogyasztottunk el egy autóspihenőben. Ne az általunk ismert sztrádaparkolókra gondoljunk: fedett, de szellős helyek ezek, ahol van műanyag asztal és szék, valamilyen főzési, melegítési lehetőség – és egy kávéfőző nénike.
Bár többnyire núbiai vendégházakban szálltunk meg, ahol szakácsunknak több-kevesebb lehetősége volt a főzésre, három éjszakát a sivatagban töltöttük, sátorban. Ez volt az igazi kihívás számára.
Az asztalokon piros hűtődobozban ivóvíz, bárki meríthet belőle; mellette pohár. Az ételt nagy fémtálcákon hozzák, rizzsel, salátával. Mellé egy tányérkán kettévágott lime szolgál az ujjak megtisztítására.