UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
Ma van dzsuszak, de az előtte és az utána következő nap is ünnep. Ilyenkor szokás teleholdat nézni, kívánni valami szépet és jót, remélni az égiek segítségét. A dzsuszak persze evés is, mint minden ünnep az emberek között.
Koreában minden más évszak gyönyörű és kellemes, de nyáron monszun is van, tájfunok is jönnek, s ezt senkinek sem könnyű elviselni. Az egyik menedék a kreatív főzés…
A szeu garnélarákot jelent, a szeudzsat apró, egészen apró rákocskákból készül, és igen drága dolog, az ára a rák minőségétől függ, az meg nagyrészt a fogás idejétől. Gyakorlatilag sózott rák.
Elkészültek a dzsángjaim, most már mind a három, a kándzsáng, a tendzsáng és a kocsudzsáng is. Nemigen bízott a sikeremben senki, én viszont tudtam, hogy menni fog. Hogy honnan tudtam, azt nem tudom, de tudtam, és az épp elég a sikerhez, dzsángilag, és úgy amúgy is.
A kínai kel torzsához közel eső része annyira vakítóan fehér, hogy az olyan is marad. A középső levelek, a beleszelt retek, illetve a körtecsíkok sárgára változnak, a fűszerpaprika tűzvörös, az újhagyma és a káposzta külső levelei pedig élénk zöldek. Az egyik legszebb étel, amit valaha kóstoltam.
A dzsáng tulajdonképpen ételízesítő, de annyira fontos, hogy anélkül nem képzelhető el koreai étel. Kimcsiből több száz féle van, mind valami érlelhető zöldségből készül, és közös tulajdonságuk, hogy fermentálva fogyasztjuk őket.
Egyensúlyba hozom a jinget a janggal, az ízt a látvánnyal, a tradíciót a huszonnyolcadik emelet adta lehetőségekkel, és korlátokkal. Harminc éve élek ebben a közegben – most épp Dél-Korea közigazgatási fővárosában, Szedzsongban.