UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
Lokalizációs tagolású menü
Elérkezik egy mély völgybe, egy kerek tó partjára, ahol térképe szerint egy étteremnek kellene rejtőznie, de nem talál semmit. Csak egyetlen emberrel találkozik, aki a tó partján készülődik horgászni, tőle érdeklődik az étterem felől.
Lehet, kissé naivnak néztek, ha azt mondom, hogy minden évben, amikor mi, szanaszét szóródott magyarok az új búzát és kenyeret ünnepeljük, nekem azok a réges-régi nagy szeletek jutnak eszembe, melyeket gyermekkori pajtásom minden reggel jó vastagon megkent disznózsírral.
Az óvatlan ember persze már jó ideje a harapásról, az ízlelésről álmodozik, már szinte túl is van rajta. Akkor is erre gondolt, amikor még nem történt semmi.
A szüleim vidéken élnek, egy tanyán. Igyekszünk még ezekben a zűrös időkben is rendszeresen látogatni őket, mert az jó, meg a gyerekeim praktikusan ott nőttek fel, homokozó, hinta, borsóleves a kertből szedve, maci a málnásban, mert az is van, szóval minden ahogyan kell egy vidéki nagyinál, keveseknek adatik ez meg a városi gyerekek közül.
Drága jó anyósom, aki a II. világháború alatt ment férjhez, patikus kolléganőitől kapott nászajándékba egy kerek fém cukortartót. Kistányér nagyságú, domború tetővel. Kívül fekete, belseje sötétbordó. Beleöntve a kristálycukrot, a tartály pereme mentén a kissé áttetsző szemcsék színét mályvarózsaszínre változtatja.
Kisebb tasak szárított faeper került a minap a házba. De a faeper számomra a székelyföldi Homoródszentmártont jelenti: nagyapám háza udvarán díszelgett egy terebélyes eperfa.
Azt kérdi a minap egy kedves ismerősöm, szoktam-e salátalevest csinálni. Nem rövid életem során ezt a kérdést először tették fel nekem.
Ipari mennyiségű füge termett a kertünkben, a szomszéd és a szomszéd szomszédja kertjében is, s mindenki azt gondolta, majd annak a kicsit bolondos nőnek adja, aki a vírus alatti önkéntes karanténban őrült konyhatündérré nemesedett.
Vízimolnár dédapámnak Zebegényben az Almáskerti patakon állt a malma, a víztől kissé távolabb pedig a háza. Nagypapáék tizenegyen voltak testvérek, a zebegényi felső-malom tartotta el őket.
Vasárnapra különösen. De talán még szerdára is.
Lassan itt a szüret ideje. Amikor a szikrázó őszi hajnalon az emberek a dűlőn, puttonnyal a hátukon róják a sorokat, s a présháznál terített asztal roskad a tisztességes, parasztos enni- és innivalótól.
Most már sajnálom az elmaradt beszélgetéseket. Pedig lehetett volna, mert miután a bivaly hazajött a csordából, s ő megfejte, kiült a háza elé, figyelte, mi történik az utcán, a faluban.