UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
Brassóban születtem és nevelkedtem, rokonaim a Székelyföldön laktak – úgyhogy számomra Magyarország a Kossuth rádió volt hosszú ideig, meg ha valakihez látogatók érkeztek, akkor a Pick szalámi és az ötputtonyos Tokaji, piros-fehér-zöld szalaggal a nyakán.
A kések listáját is nagyszüleim huszonöt centiméteres pengehosszúságú, pengevékony és pengeéles hegyes késével kell kezdenem, mert ez a több mint száz éves kés, a legrégebbi a családban.
Tiranában is sok jó kávéházat fedeztem fel, de igazi kedvencre mégis az Albán Alpokban akadtam.
Csak álltam és megigézve bámultam. Ritkán találkoztam ilyen szépséggel. Áradt belőle a természet, az egészség kalandra csábító illata.
Kaliforniai álom.
Lenn ballag egy kolbászdarab, / ott fent pedig a nap halad, / darab-darab, / halad-halad, / kolbászolnak az ég alatt.
A hecsedlilekvárt annak idején a piacról beszerzett alapanyagból főztük otthon, ám a ribizlilekvárt teljesen mi hoztuk össze, az elejétől a végéig.
Kávéra hangolva.
Nagymama öt centiméter vastag, negyven centiméter hosszú, örök időkre készített vágódeszkáját nem a kések vásták el, a szú rágja szitává évtizedek óta. Se kenyeret, se szalonnát, sem hagymát nem vágunk rajta.
Övikben a modern könyvtáron és a kikötőn kívül nem sok megcsodálni való van, viszont gazdag a vidéke turisztikai látnivalókban. Feltűnt nekem, hogy a várostól cirka ötven kilométerre létezik egy jávorszarvasfarm, ahol még a látogatók is fejhetnek jávorszarvasteheneket.
A kilenc láb magas és csaknem 230 kilós, négyrétegű gyümölcstorta, amely nagyrészt az Ausztrál Leányegyesület által küldött nyersanyagokból készült el, s amelyet az ifjú férj vadonatúj kardjával szeletelt fel, egy nemzet testét-lelkét melengette 1947 késő őszén.
Étteremben nem ülhettük meg a születésnapomat a világjárvány miatt, ezért meghívtam magamhoz a családomat ünnepelni.