UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
Ha túrós volt ebédre, negyed 1-re már be is faltam; / indulásig még majdnem egy óra, / „lemegyek a betonra!”, szóltam nagyinak. / A beton a garázssor előtti udvart jelentette, / szürke, üres placc, autók ritkán parkoltak rajta.
Simon bának másnap a patikáriustól / füldugót kellett kérnie, / az omnibuszok zajától ugyanis nem bírt aludni. / „Hajnalban kell kelnem, hogy az egyetemen előkészítsem a műhelyt”, / jelentette ki a felöltője szárát húzogatva.
Mi mindent látott a kanál? / Körteret biztos, Zsombolyai utcát is talán, / nagyit, dédit, Schweiger üknagymamát, / Petőfi Sanyit, Nimród fejedelmet, Ádámot, Évát…
– Csokikrém – suttogja nővérem –, / csináljunk csokikréééémet! – / ismétli, mert a jó dolgot jó többször kimondani.
A napraforgó vagy tányérrózsa magja nemzeti eledele az orosznak, akár szegény, akár gazdag, még a legnagyobb úr is eszi, pláne ha ünnepel vagy utazik, és ráér. Utazáskor ez az első teendője, mert úton, útfélen árulják, hogy vesz egy marékkal, zsebreteszi, és már szemezi is.
„Lajcsi bácsi Doberdónál…” / Bekapom. / „Vilmos a Don-kanyarban, a hideg mocsárban… / Soha nem gyógyult fel belőle.” / Kenyér, vaj, kolbász. Bekapom.
– Elsőként a kapitány – csippentett a sóba –, / akiről később derült ki, hogy csak kormányos! Uszálykormányos! / Az uszály, úgy látszik, felháborító… Megcsóváltam a fejem. / – Aztán jött a Zoli – paprika, kanálnyi. –
Mint partra vetett hal, ha újra vízbe dobják, / rab madár, ha újra röptetik, / iramodott neki, // hogy az Orbán téri ÁFÉSZ-ban / 25 dkg-os Omnia különleges pörkölt kávét vásároljon / és zizegős selyempapírba csomagoltassa.
Megállt, elolvasta a konzervdoboz feliratát. / – Paradicsompüré… / Mi az, hogy paradicsom? Ki találta ezt ki?! / Akkor már lehetne mennyország is. Vagy pokolpüré. –
A boltban meglepően sokan álltak sorban / (készül valami?), / három kenyeret kértem, / az eladónak szeme sem rebbent.
„Iszom egy kávét. Kávét, erősen! / Aztán gyümölcsöt… barackot fogok enni.” / A pultos utánad mosolyog a szagegyveleg párájából: / ezeknek a szagoknak ő a gazdája.
– Menjen csak, Rózsika, figyelek – / a piros hokedlin ül, cipőit húzgálja lefele. / – Forr a tej – ismétli nagyi, és még egyszer beletúr / a szatyraiba. – Elmentem – dugja vissza / a fejét, aztán, mivel erre sem érkezik válasz, becsapja az ajtót.