Ligeti Zsuzsa: KantinEgypercesek #3 – Forralt bor
Bécs vagy Budapest. Szegfűszeggel. De csak jó borból.
A felszolgált ízemlékek mennyiségi szemléletben szortírozva
Bécs vagy Budapest. Szegfűszeggel. De csak jó borból.
Felnőtt fejjel egészen Katalóniáig kellett utaznom, hogy megízleljem, milyen az, amikor a tenger és a hegyek találkát adnak egymásnak a tányéron.
Van ennél jobb? Sóval, vörös- és fokhagymával!
A tévében két tesó főzött. Jól nézett ki (jól néztek ki). Gondoltam, ilyet még úgysem csináltam: nyúlhúsos-gombás töltelékkel kisütött pite. Igazi angol dolog.
Ha elmondok egy történetet vagy akár egy receptet, velem mindig az történik, hogy mindenről eszembe jut valami vagy valaki, kanyargok, leágazok, elágazok – mesélek. Most is így lesz. De a végén azért, ígérem, kiderül, hogyan készül a sólet. Mármint az én sóletem.
A muzsikus kedvenc innivalóinak listáján a kávé állt az élen, azzal indította a napot, és délután is szívesen fogyasztott belőle – akár egy kávéházba beülve, akár odahaza.
Az első reggeli kérdésem arra vonatkozott, ha már itt a vég, akkor hány kiló makarónit vegyek? S vajon hányan jönnének el a temetésemre, ugyanis a halotti torban tíz deka száraztésztával szokták számolni a pörkölt mellé szervírozott köretet.
Ébredvén kegyetlen szomjúság gyötörte, ám örömmel vette észre, hogy a dereka nem sajog, mert épp egy nekibokrosodott medvefű-ágyra hanyatlott véletlenül.
Egy kisebb lábos is került a sparheltra, szigorúan zsírral, benne beirdalt szalonnacsíkokkal. Szépen visszapöndörödtek a szalonnák, sercegett a zsír, gyöngyözött az édesnemes pirospaprika.
A Stílusos Vidéki Éttermiség évadnyitó rendezvényén, február 22-én Szabi, a pék fánkkal rukkolt elő, de valami egészen különleges változattal…
Volt egy fej fokhagymám. Készítettem belőle néhány variációt. Azután szép lassan megettem.
Butnaru bácsi egy szép nap elhívott a lakásukba, ahol a felesége dulcsácával kínált. Világos volt, hogy jutalomról van szó, az volt a válasz a hűségemre, és a jutalom azért, hogy a sakkjátékot művelem.