UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
Időtlennel érintkező közelmúlt
Az időt megállítani mi sem tudtuk, de meg-megfékeztük egy kicsit, amikor összegyűltünk pont annyian, ahány évet elveszítettünk virágba borulásunk óta. Őrültnek lenni egy napra olyan, mint örülni a napnak, amely amúgy sosincs benne a naptárban. Az év 367. 24 órájára sokat kell várni és az sem biztos, hogy eljő.
amikor … a hagyaték / átválogatásakor kezedbe / akad az évekkel korábban / apádnak ajándékba adott / tábla csokoládé kartondoboza …
Míg Burnettnek titkos kertje volt, nekünk titkos fasírtunk. Nálunk, odahaza ugyanis (szeredai otthonunkban, gyermekkorom színhelyén) csak akkor készülhetett fasírozott, ha édesapám – aki a hagymát és a fokhagymát nem tűrhette – nem volt otthon.
A magyar népi konyha szegénységszülte liszt-szalonna-krumpli Bermuda-háromszöge nem hatott épp megtermékenyítőleg a gasztrodiverzitásra, a leleményt és furfangot azonban nem tudta elnyelni. A lényegileg hasonló ételek formai és nyelvi változatossága bámulatba ejtő.
Nem tudom, mi a varázs. Talán a fűszer, a kezem munkája, a szemem figyelme és a lelkem. Talán az idő, melyet ráfordítottam… Az a tengernyi. S benne sok gondolat, ki nem mondott szó, a megnyugvás és a béke…
Néha sutyiban, amikor a mamám elaludt, belemártottam a kiskanál hegyét az üvegbe, aztán lenyaltam. Az ízkavalkád bűntudattal párosult. Szégyelltem magam. Néha az üveg peremét is körbenyaltam, így az odaszáradt cseppek sem vesztek kárba. Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer majd degeszre eszem magam, hogy tele lesz majd a szám az édes, fenséges ízzel. Ez soha nem adatott meg, mert az öt kicsi üveg lekvár nagyon kevés volt…
Életképek a mezőtúri művésztelep mindennapjaiból (a Kr.u.-i 2013. esztendőből), avagy amikor a szobrászok egy félbevágott sertésből bontják ki a témát.
Lábszár, de inkább comb, ha kérhetem, / némi hártya, zsíros kötőelem marad, / birokra kelve egész köménnyel, / kényes teste fehér burkokat von / magára ha ad, ilyenkor a szakács / vár még kősóval, édesnemessel, / inkább elnézi e táncot.
Hungarian blintzes – ezt a nevet viseli az az étterem, amely nagyon közel volt a lakásunkhoz, amikor Tel-Avivban éltünk. Egy magyar palacsintázó tehát, amiről valaki nagy élettapasztalattal megjegyezte: egyszer mindenki eljön ide.
A kávéivás a nászajándékba kapott piros kotyogóval kezdődött. Máig nem emlékszem, hogy került ki Németországba, de még mindig megvan.
Volt ott helybéli is: „Hát az milyen kanál?” (Fémből volt, fa helyett.) „Sok lesz az a víz, elúszik a tészta!” „Nincs az még kész, csak 24-szer fordítottad meg!” – röpködtek sűrűn a szakavatott kommentek.
Amikor dédnagymamám megérkezett Székelyföldről a szülőfalumba és nem volt semmijük, csak amit a szekéren magukkal tudtak hozni, egy olyan házba költöztették be őket, ahol volt egy kemence. Már másnap volt munkája és mit ennie. Ez az! Amanda pék lesz! Átszel vele minden határt. Országhatárt, az idő korlátját, a saját határait. Ezt kerestem…