UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
Időtlennel érintkező közelmúlt
Ritka pillanatok azok, amikor az ember lánya hatvanhatodik születésnapját is jócskán elhagyva találkozhat babakori és huszonéves önmagával. Velem ez nemrég mégiscsak megtörtént, hála egy Németországból származó maláta- (és részben cikória-) kávénak.
Szívszaggató sírások és olaszos jelenetek, konyhai kacajok, cuppanós puszik és megbocsájtások. Mara Mama emlékezete.
Manapság kevés biztos pont van az életben. Szinte követhetetlen tempóban változik napról napra a világ, és ugyanígy a város is körülöttünk. Vagy három évtizedig volt azonban egy stabil hely, a Róma Ételbár Budán, a Csalogány utcában, amely szinte soha nem változott. Nem tudom hogyan csinálták, amikor időnként kifestették, felújították, szinte még patinásabb lett, mint előtte volt. 2018. szeptember 8-án, szombaton nyitott ki utoljára.
Gyerekként azt tapasztaltam, hogy a kávé egy olyan savanyú és keserű lé, amit a felnőttek is csak úgy tudnak meginni, ha legalább két kockacukrot tesznek bele. Ennek a tapasztalatomnak némileg ellentmondott az a csodálatos illat, amit a kávédaráló tetejének leemelésekor szippantottam be, mikor a kockacukor-függő felnőttek megkértek, hogy főzzek nekik kávét.
Örök emlék marad, amikor a repülő kotyogó vagy másfél méterre megemelkedve húzott el mellettem és terítette a forró italt a földre és a falakra.
Minden férfi életében van egy pillanat, amikor neki kell a családja számára gyógylevest készíteni. Számomra 2015. január 8-án, az influenza-hullám tetőzésekor jött el ez a pillanat.
Gyermekkorom citrompótlóval és cukorral előre ízesített forró italát – valódi citromot falun akkoriban nem nagyon láttunk – nagymamám készítette hajnalonként, a rántotta vagy a tükörtojás mellé.
Nem iszom kávét. Ez kiderült abból az itt látható mail art küldeményemből is, amelyet mintegy két évvel ezelőtt a „coffe filter” című nemzetközi projektre küldtem; állítólag sikert aratott.
Első szeptemberi este, valami tévénézés, vacsorán túl, félálom, félunalom. Együnk nyúli-sajtit. Hát, így történt.
Bár a francia kultúrának fontos része az evés, ott enni azért nem annyira könnyű egy kívülállónak.
Sokáig csak akkor tudtam dolgozni, ha csend vett körül. Egy ideje azonban rájöttem, hogy létezik a csendnél jobb megoldás. Több is.
ISO szabványok ide vagy oda, őszintén hideglelést kapok a rozsdamentes, görgős ipari konyhabútorzattól.