UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
A nagyadagban ugyanaz van, mint a kisadagban, csak tovább tart – 300 szónál is tovább
Kérsz rá fokhagymát? Hallod, hozzád beszélek! Nem hallom. Igaz, pár másodperce még azon gondolkodtam, milyen lángost eszem fürdés után. Most csak őt nézem. Arcát a tenyerébe nyomja, nem akarja, hogy sírni lássák. A másik kezében a telefon, és csak azt ismételgeti: nem hiszem el, nem hiszem el.
Fura szerzet a szlavóniai grasevina, amit hajlamosak vagyunk a határ innenső oldaláról egyszerűen lerizlingezni. Pedig ezt a mostoha sorsú fehér bort komolyan kell venni. Ez a bor volt a délszláv háború alatt a túlélés záloga, majd az első békeévekben a tőkefelhalmozás forrása.
A születésnapi vacsorán komoly dilemma elé kerültünk, mire végigböngésztük az étlapot és a borlapot, végül – Krúdyra és Szindbádra tekintettel – egy velős csonttal kezdtük, fokhagymás pirítóssal.
Volt, aki csak egyszer jött be, aztán soha többet, más visszavágyott. Mi, ez utóbbiak, mint titkos idegenforgalmi látványosságot mutogattuk a Vichmann kocsmáját külföldi vendégeinknek, akik hitetlenkedve konstatálták, hogy ilyen még létezik. A törzsközönség jól ismerte egymást, szenteste 8 után rendre itt gyülekeztünk.
Jó hurkát a palócoknál lehet enni, jó májasat a Bácskában, véreset a dunántúli sváboknál. Kolbászban vitán felül a magyar Alföld a legerősebb. Hogy mit keresünk ezek után Szlavóniában? Egyértelmű, hogy a kulent, vagy bennfentesen szólva: kulint.
Franciaországban enni: turistapróbáló feladat, hiszen az utazó bioritmusa jelentősen eltér a bennszülöttekétől. Harcolni kell az idővel, küzdeni a nyelvvel és hadműveletnek beillő stratégiát építeni a napi élelembeszerzés köré, miközben a gasztronómia édes otthonában vagyunk, azon belül ha éppen Lyonban, akkor meg egyenesen annak fővárosában!
Az első délutánok egyikén testes osztrák sörtől elnehezülve lógattuk a lábunkat panziónk teraszán. Hatalmas nyugalom ereszkedett az alpesi tájra. Már kezdtük azt hinni, hogy itt megállt az idő, mikor mozgolódás támadt a völgy túlsó oldalán.
– Azt hiszem, eleget pihent a tészta – állt fel és húzta ki a köténye zsebéből a konyharuhát. Katalin és Hanna pedig követte a konyhába. / – Már most milyen jó illata van – jegyezte meg a kislány, amikor leemelte a kendőt a vájdlingról. / – Bizony – bólintott Ilonka néni, és elővett egy régi, kopott deszkát, meghintette liszttel, és ráborította a tésztát. – Most pedig megtanítalak, hogyan fonj barheszt.
Franciaországban inni: mi sem könnyebb feladat a turista számára! Elég, ha rápillant a helységnévtáblára: Cognac, Champagne, Médoc, Calvados, Bordeaux, Chartreuse, Chardonnay – és menten az italhoz nyúl.
A kenyérsütéshez nincs is szükség másra, mint egy kemencére, lisztre, vízre, sóra. Ha elég türelmesek vagyunk, akkor a kész élesztőt is mellőzhetjük, és készíthetünk igazi kovászt. És persze nem csak kenyeret süthetünk, hanem például ehető tányért a levesünkhöz…
A nagyapám, Lieber Ferenc, a kaposvári Restiből ment nyugdíjba, főpincérként. Fantasztikus ember volt, szerette az embereket, a munkáját, élt-halt a családjáért, és értünk, az unokákért. Van egy fotó a Restiről, a képen a három férfi közül ő a jobb oldalon álló.
Az idén először, salátakrumpliból és lila hagymából készült majonézes krumplisaláta is került az asztalra. A körmös Judit receptje. Ültem előtte, csiszolta a körmöm, kenegette lakkal, majd szárította UV fény alatt, és a véget nem érő húsvéti menüről diskuráltunk. Juditéknál a lila hagymás, tocsogós krumplisaláta nélkül nincs élet, nincs húsvét.