UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
Útról való, máshol megélt ízszilánkok
Dabi István a kávéházak kapcsán meglehetősen szomorúan nyilatkozott: „Nem jártam baráti társalgás céljából sehová, mert sohasem volt baráti társaságom.” Azért megemlítette a budapesti Emkét, az Astoria presszóját és az Ibolyát. „Ezeket kedveltem, de igazi törzshelyem nem volt.”
Peru rengeteg élelmiszernövény őshazája, például a krumplié, a paradicsomé és a kukoricáé, amelyek elképesztően sokféle változatban, színben és méretben teremnek arrafelé, s ez az őslakosok konyháját is meghatározta.
Los Angelesben csütörtök éjjel van, és mi túl vagyunk a hálaadás ünnepen, amely az egyetlen nap az évben, amikor egész nap sütünk-főzünk, mégpedig tradicionális amerikai hálaadás napi ételeket – egészben sült pulykával és minden hozzávalóval.
A töltött káposztának a mi családunkban van egy másik neve is, nevezetesen a bundás káposzta. Az ízig-vérig magyaros étel ezt a nevét nagyobbik fiamnak köszönheti, aki kisgyermekként így nevezte el.
Ma reggel jutott eszembe, nem sokan mondhatják el magukról, hogy sültgalamb-evésre ösztönözték volna őket a hetvenes évek hadseregében…
Nádas Péter: Párhuzamos történetek. És felvillan egy snitt, amely a teljesen még el nem hagyott gyerekkor és a polgári miliő biztonságát idézi meg egy rizses csirke képében, amelyet a család bejárónője, Ilona készített.
Vajon egy olyan országban, ahol a legnagyobb macskaféle a puma, miért a tigrisről nevezik el a legnépszerűbb italt? És ez vajon afrodiziákum, ami után bárki bevadmacskásodhat, vagy ez inkább macskajajra való gyógyír?
Porto San Stefanóban is elcsomagolták már télire a teraszokat, de az idő kegyes, a pincérek kedvesek: kiszabadítanak pár széket a plasztik fogságából, lebben a kék abrosz a sós levegőben, exkluzív kikötői ebéd két főre és nyolc lábra.
Az idősebb generáció alkotja a dánoknak azt a 27 százalékát, amely még hajlandó begyújtani a sütőt és bíbelődni a Márton-napi kacsával.
Ha életünkben csak egy országot áll módunkban meglátogatni a latin-amerikai kontinensen, az legyen Peru! És ha utunk végén csak egy étel emlékét vihetnénk haza, az legyen a chevice.
Gyerekkoromban nálunk, Nagyszalontán nem volt hagyománya a Márton-napi libavacsorának. Egyrészt azért, mert a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom építésének érájában még csirkehúst is nehezen lehetett beszerezni, nemhogy libát. Másrészt pedig apám nem szerette a szárnyasokat.
Megláttam a „Téli” címkés teámat, s a mellette sorakozó mandarinokat, amelyeket a barátnőmtől kaptam. Nekik túl sok volt, elhoztam hát tőle néhányat. Kettő már megromlott, így kezdenem kellett valamit a maradék hárommal. Elhatároztam, megcsinálom lekvárnak.