Sárkány Viktória: Érlelt vágyak
Újabban elkezdtem érdeklődni a befőttesüvegekben eltett ételek világa iránt. A vágy tárgya nem más, mint a pácolt camembert, anyakönyvi nevén: nakladany hermelin – merthogy cseh a lelkem.
Innen is egy kicsi, onnan is egy kicsi
Újabban elkezdtem érdeklődni a befőttesüvegekben eltett ételek világa iránt. A vágy tárgya nem más, mint a pácolt camembert, anyakönyvi nevén: nakladany hermelin – merthogy cseh a lelkem.
A Jókai-bableves receptje a mi családunkban is szinte Saját levében módra készül; ha az ember jót szeretne főzni, hallgasson a profikra. Egyedül a malacköröm marad ki belőle, talán a nem teljesen őskeresztény felmenőkre tekintettel, ám a jófajta kolbász és füstölt hús esetében a hal nevét mi sem kérdezzük.
A paradicsommal ugyan lassan kifutunk a szezonból, de még lehet kapni finomat. A kecskesajt vagy a juhsajt beszerzése szintén nem jelenthet gondot, legfeljebb az áruk miatt nem vesz az ember naponta belőlük. A recept szerinti harmadik fontos összetevő, a fekete olívabogyó viszont már nehezebb ügy.
Emlékszem, két lány polentát kezdett készíteni egy hatalmas, gyönyörű acéledényben. Nem lehetett nagy gyakorlatuk ebben, mert hol sűrű volt, hol híg, hol vizet, hol kukoricadarát tettek még bele, egy része már másik edénybe került át – úgy szaporodott a polenta, mint a mesében.
Ritka pillanatok azok, amikor az ember lánya hatvanhatodik születésnapját is jócskán elhagyva találkozhat babakori és huszonéves önmagával. Velem ez nemrég mégiscsak megtörtént, hála egy Németországból származó maláta- (és részben cikória-) kávénak.
Gyerekként azt tapasztaltam, hogy a kávé egy olyan savanyú és keserű lé, amit a felnőttek is csak úgy tudnak meginni, ha legalább két kockacukrot tesznek bele. Ennek a tapasztalatomnak némileg ellentmondott az a csodálatos illat, amit a kávédaráló tetejének leemelésekor szippantottam be, mikor a kockacukor-függő felnőttek megkértek, hogy főzzek nekik kávét.
Anyu, családi nevén a „nagy Évike”, gyakran jut az eszembe, de talán soha nem olyan intenzíven, mint egy-egy tengerparti nyaralásunk alkalmából.
A ládákban, a szokásos pirosak mellett, szinte fekete, világos piros, sárga, majdnem fehér és „cirmos” paradicsomok is voltak. Vettem belőlük egy kis kollekciót, hogy az ízük is kiderüljön.
Addig fogalmam sem volt, mi az, míg a lányomtól nem kaptam egy olasz szarvasgombás balzsamecetet; a vele készült párolt nyúl eleje hihetetlen ízt kapott tőle. Elárulom, azért ilyesmire ritkán kerül sor.
Eredetileg a kásafélék ősiségéről és a Gyimesközéplokon fogyasztott bálmosról akartam szólni, de ha én ezt a bőséget előre tudom, bele sem fogok.