UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
Az idődimenzió mentén feladva
Hat barátném és ugyanannyi szomszédasszonyom elkacagott históriájából szűrtem ki, hogy mióta idősödő férjeik tudomást szereztek a zeller férfipotenciára gyakorolt pozitív hatásáról, mintegy varázsütésre elkezdték enni e „csodaszert”.
Kerek formában készítem, hogy ugyanilyen kerek legyen az új év, és sok mézet teszek bele, hogy édes is legyen.
Krisztával egymást szoktuk gyógyítani, pontosan én sem tudom, hogy miért, magunkat is tudnánk, de mindkettőnknek jólesik a gondoskodás.
Amíg élek, nem felejtem el 1980 júliusának huszadik napját, amikor negyedik szülöttemet hoztuk haza a hatvani kórházból, aszódi otthonunkba, a Falujárók útjára.
Villan a gyufa lángja, s innen-onnan villannak a vörösboros emlékek is. Az egyik Argentínából, Buenos Aires egyik nagyszerű étterméből, ahol a Teatro Colónban abszolvált előadás után ülünk.
Délutánra aztán elfáradunk, egyre többet gyönyörködünk a kilátásban, végül elcsábulunk, és leülünk egy hütte teraszára.
Annyi étel sült, főtt, szeletelődött a másfél nap alatt, amennyi „normál körülmények” közt egy hét alatt sem. Az ám, de mi legyen a maradékok sorsa?
Izraelben friss fűszernövény is kerül a teába, a legtöbbször menta, amit itt nánának hívnak. Nekem azonban egy másik a kedvencem.
Ebédeltünk a vásárhelyi vasútállomáshoz közeli büfében, nálam poggyászként egy cekker, amiből kikandikált két doboz kínai tea. Sütő Dani emlékére.
Az enyém – üresen – hét és fél kiló. Nyögök, mikor tele van vizes rizzsel, húzom-vonom, de olyan finom rizst sehol nem lehet enni, mint nálam.
Itt a Bar Rossi Bruna, benne csak egy maszkos lélek. Iszok majd egy kávét, de előbb irány a vár. Szürke ódon falai között megbújnak az elmúlt századok, annyira emelkedik a széltében elfogyó út, hogy beszorul az a csepp levegőm is. Utcából egy van, néhol olyan szűk, hogy a vállamat söpri az illatozó árnyékliliom.
Az általános iskolai napköziben legtöbbször egy nagy tálca lekváros kenyér volt uzsonnára, inni nem kaptunk.