Nagy Izabella: Mogyorós sütike – ha megég
Történet arról, amikor egy beszélgetés tovább tart, mint a sülési idő.
Az idődimenzió mentén feladva
Történet arról, amikor egy beszélgetés tovább tart, mint a sülési idő.
Volt szerencsém a most elköszönő esztendő zömében együtt időzni Leonardo da Vincivel – és mondhatom, remek társaság! Míg Walter Isaacson hatalmas lélegzetű, kimerítő alaposságú élet- és pályarajzát fordítottam, az ehhez végzett kutatásaim során rengeteg érdekességre bukkantam.
Nagyi megáldja az ételt a templomi urnából merített szenteltvízzel, egyenlő gerezdekre vágunk egy ropogós Jonatán almát, mindenki kap belőle, ennyien vagyunk, összetartozunk, ez a mi famíliánk, áldás-békesség szálljon rá. A teríték remek, misztikus és egyszerű, ahogy az a bácskai parasztoknál szokás.
Többször előfordult már, hogy olyasmi történt velem, ami nem volt jellemző az életemre, s talán épp ezért máig élesen megmaradt az emlékezetemben. Az egyik ilyen eset 1977 tavaszán játszódott le, Párizsban.
Felfedeztem egy tortát, amiről azonnal a Spanyolnátha Téli Kertfesztiválja jutott eszembe, ugyanis ez egy hidegkedvelő mussztorta. Kiválóan tart mínuszban. Sőt. Könnyen Schiele-síthető. De ha már Egon Schiele-nek köze van egy tortához, akkor az többé nem mussztorta. Onnantól mufftorta.
Majdnem harminc éve költöztem el szüleimtől, későbbi otthonaimban sosem oldottam meg a füstölt húsok tárolását. Általában nem volt megfelelő helyiség, így aztán polcok, akasztók sem készültek. A hűtőben a füstölt dolgok szalonna része mindig dermedtebb volt a kelleténél, így folyamatosan veszítettek zamatosságukból. Mostanáig.
Dédimamám tyúkja, a kertből való krumpli, a répa és a zöldség a fűszerekkel együtt olyan tökéletes lágy harmóniává olvadtak össze a régi sparhelton, amely gyermeki lelkembe örökre beleoltotta a húsleves iránti rajongást. Soha olyan sárga zsírfelhőket nem sikerült csalnom a leves felszínére, mint azok voltak.
Adalékok egy tortasütés hátteréhez…
Az itt látható mézes sütemények nagyon finomak is, szépek is, és kellemes emlékeket ébresztenek bennem. A formájuk földi, hisz GEOmetrikus, az ízük ezen túli, vagyis mennyei…
Van három mézeskalács. Sőt több. Érezni, van bennük anyag. Az ízük egy (finom), a formájuk három. Jelképeznek valamit.
Érdekes, hogy kint úgy tartják, a dimbes-dombos pizzatészta már eleve Olaszországot jelképezi. Hiszen van bemélyedés, azaz völgy, van nagyobb dudor, vagyis hegy, és a szélén, a legsimább pontjánál pedig a ott a tengerpart…
Ezt a kakaós csigát reggelire kaptuk, még márciusban. Az ízét nem tudom felidézni, s arra sem emlékszem, egyáltalán megettem-e. Akkor talán még igen; mostanában legtöbbször elajándékozom.