UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
A nagyadagban ugyanaz van, mint a kisadagban, csak tovább tart – 300 szónál is tovább
A német irodalomtörténet leghíresebb csésze teáját 1806. október 20-án fogyasztották el. Aki átnyújtotta, Johanna Schopenhauer volt, aki kapta és megitta, Christiane Vulpius, pontosabban akkor már egy napja hivatalosan is Christiane von Goethe.
Történt egyszer, hogy egy reggel a ház arra ébredt, nincsen áram. Nem működött a kenyérpirító, a vízforraló, a mikrohullámú sütő, és nem égett a villany a sötét konyhákban.
Az első felvonás utáni szünetben, kávézás közben odalépett az asztalomhoz egy elegáns úr s bemutatkozott: Dr. Topolánszky Iván vagyok – mondta. Több évtizedes barátság lett belőle.
És volt annak a korszaknak egy iható szimbóluma is: a Bambi, melyet először 1947-ben kezdtek el palackozni nálunk, ám 1960-tól datálódik az igazi diadalmenete Magyarországon. Csatos üvegben került forgalomba az első és sokáig egyetlen magyar szénsavas üdítőitalként…
Időben érkeztem, hogy a faszenet tekintélyes parázskupaccá varázsoljam. Izzasztó feladat. Szomjazol, Déneském? – kérdezte Gyuri. Választ nem várva könnyű, hideg rozé fröccsöt nyomott a kezembe, miközben elmesélte a Kévés Galéria történetét.
Mila nem csupán a szerelmi bánatot és csalódást gyúrja ki magából, de csodálatos kenyerei és süteményei jóvoltából lassan-lassan „belegyúrja” magát a falu apraja-nagyjának szívébe.
Fekete Jenő koncertjére utaztunk Nagymarosra a Duna-partján lévő Piknik Manufaktúra Bisztróba.
Egy egyszerre elegáns, szépséges, idős asszony, hófehér hajkoronával, visszafogott, de az arc szépségét mégis kiemelő sminkkel jelent meg, és egy hatalmas tepsivel, amelyet az asztal közepére tett. Még soha nem találkoztam vele.
A helyi séf és cukrász törekedett rá, hogy a színeket valódi gyümölcsből, mesterséges összetevők használata nélkül hívják életre.
A tapasok közül legjobban a zöld paprikát kedvelem, nem tudok betelni vele, bármennyit meg tudok enni. Torzsával, magokkal, akár szárral együtt, még ha épp fogyókúrázom is. Amit persze, nem egy négynapos katalóniai és andalúziai túra alatt kellene tartanom.
Nyolcan ültük körbe az asztalt. Olykor tízen. Ez a szentendrei, lilaakácos, illatos terasz amolyan bázis volt, ahol orvosok, építészek, művészek, sokat látott és élt, rendkívüli tudású emberek találkoztak, hosszú évtizedeken át, s csapongva beszélgettek, s megtiszteltek engem és feleségemet azzal, hogy állandó tagjai lehettünk a lilaakácos estéknek.
Hadd kezdjem köldöknézéssel századik Kantin-szövegem: Vadmalac-félperceseim rendszerezése közben látom meg, hogy azokban gyakran töltenek a pohárba. Nem egyebet, mint szilvapálinkát, amit egymás közt szilvának becéznek.