Ligeti Zsuzsa: Kávénosztalgia #14 – Eger fölött, a Les-réten
Mindig is remek kávékat tudtam főzni különböző sátorozások alkalmával, legnagyobb unokám azonban még engem is meg tudott lepni.
Múltból eltett finomságok
Mindig is remek kávékat tudtam főzni különböző sátorozások alkalmával, legnagyobb unokám azonban még engem is meg tudott lepni.
A svéd „lusszékátt” vagy „lusszébulle” az, amit a magyarországiak esetleg Luca-napi pogácsaként ismernek. Adventhez, a december 13-ára eső Luca-naphoz, Karácsonyhoz van köze, a fény ünnepéhez.
E karácsonyi miniatűrök egyike-másika olykor ugyan a tizenkilencedik századi kanadai lelkipásztorok hangján is meg-megszólal, de legyünk igazságosak: ugyanakkor rendkívül élettelien és szórakoztatóan, szeretni való módon vall arról, hogy a karácsony nem az „éljünk magunknak”, hanem az „éljünk egymásért” kitüntetett korszaka – vagy legalábbis annak kellene lennie.
Az én uzsonnám általában két szelet egymásnak fordított vajas kenyér volt, egy szelet szalámival a közepén. Mellette pedig egy alma.
Egyszer aztán, a bokrok s a derékig érő fű takarásában, megközelítettük a tanyát. Dehogy is volt az tanya, inkább csak egy nyomorúságos, deszkából, bádoglemezekből összerótt putri árválkodott ott, s annyi apró, félmeztelen purdé körülötte, hogy meg sem lehetett számolni.
A 60-as, 70-es években vagyunk. Átlagember akkoriban a hentesnél nemigen talált bélszínt, egyes éttermekben viszont – központilag kialakított árak! – ha volt, akkor időnként még mi is megengedhettük magunknak.
Annak idején a csokievésben az is nagyszerű volt, hogy a végén megmaradt az ezüstpapír, más néven sztaniol. Mindenki kisimította, és óvatosan eltette egy könyv lapjai közé, vagy egy dossziéba.
Enyhe függőség alakult ki bennem: sült, főtt, párolt zöldség nálam nem ússza meg, ha marad belőle, abból krém lesz. A kötőanyag és a fűszerek változnak persze.
Olyan elsőbálozó lányoknak főzött, akikkel együtt nőtt fel, … és míg ő az étterem forró, rossz szagú bugyraiban robotolt, az anyja barátnői a puha gyapjúszőnyeggel borított, hátsó privát termekben ebédeltek.
Az üregekben kialakított lakásokat ma is lakják. Az egyikben kávézót rendeztek be.
Kérdem ezért tőle: „Főzni szoktál?” Meglepődve válaszol, s elárulja, hogy ő diplomás szakács. No, akkor egy kolumbiai recepttel megajándékozhat bennünket…
Amíg élek, nem felejtem el 1980 júliusának huszadik napját, amikor negyedik szülöttemet hoztuk haza a hatvani kórházból, aszódi otthonunkba, a Falujárók útjára.