UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
Múltból eltett finomságok
A lelkes fiatal pincérnő szétosztotta a pizzák méretére utaló, péklapát nagyságú étlapokat. Ezek fedezékében tanakodtunk, ugyan mit bír megenni büntetlenül egy epekímélő diétán élő, egy lisztérzékeny és egy lötyögő metszőfogú vendég…
Két, nagyon fontos dologról nagyon-nagyon komolyan tárgyaló embert láttunk. A kereskedő időnként intett valakinek, aki hozott egy üveg bort, azt mind a ketten figyelmesen megvizsgálták, valami döntésre jutottak, aztán vélhetően tovább léptek. Jöhetett a következő üveg.
Étteremben mindig olyan ételt rendelek, amit sosem főzök otthon a nehezen beszerezhető alapanyagok és a túl macerás elkészítési mód miatt. A pincér kérdésére azt válaszoltam: nyúl vadasan szalvétagombóccal, vaslapon sült zöldségekkel.
A Bofinger étteremben Sz. úr vendégei voltunk, méghozzá, mint előre bejelentette, osztrigára – így, lehet mondani, erős felütéssel kezdtem az ismerkedést a francia gasztronómiával.
Szedett-vedett bútorzata romkocsma-hangulatot kölcsönzött ennek a felkapott szórakozóhelynek. Az esténkénti élőzene vonzott oda minket. Nagy csáberőként szolgált Jimi Taylor gitármuzsikája és a meghívott énekesnők csengő hangja.
Valamivel több mint harminc évre rá láttam már Londont, bejártam Párizst, de Bulgáriához csak közvetve jutottam el: a stockholmi boltokban lehet vásárolni többek közt bolgár labneh-t (lábnét).
A napraforgó vagy tányérrózsa magja nemzeti eledele az orosznak, akár szegény, akár gazdag, még a legnagyobb úr is eszi, pláne ha ünnepel vagy utazik, és ráér. Utazáskor ez az első teendője, mert úton, útfélen árulják, hogy vesz egy marékkal, zsebreteszi, és már szemezi is.
Nem voltunk igazán éhesek, ezért csak nassoltunk. Andi és én Gundel palacsintát, amit hosszúkás tört fehér fajansztányéron szolgáltak fel.
Kollégiumi szálláshelyünk elfoglalása után átballagtunk a kultúrházba, aminek az udvarán egy bosnyák férfi a fia segítségével faparázs fölött két süldő malacot forgatott. Messziről odacsalogatott minket a beirdalt malacok fűszerekkel kenegetett pecsenyeillata.
Akkor látom, hogy az előttünk álló olyan kenyeret vásárolt, amelyiknek a belében, mert kettévágták előttünk, paradicsom van. Nem egy egész, és valószínűleg szárított formában került oda, de mégis – egy paradicsom.
Reggel elállt a zápor, és csoportokban megérkeztek a fesztiválra meghívott vendégek, mindenféle foglalkozású emberek, a filmoperatőrtől a tanárig. A ragyogó napsütésben kiültünk a kertbe. Házigazdánk felesége egy nagy tál lángost sütött reggelire.
Ültünk, beszélgettünk, sajtoztunk, boroztunk. Az asztalon fehér- és vörösbor, utóbbi el is fogyott – attól tartok, eleve nem volt sok, ez a vacsora úgyis erősen igénybe vette a pénztárcánkat. Egy ponton Sz. úr körülnézett, és megkérdezte: nincs még egy kis vörösbor?