UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
Múltból eltett finomságok
Egyszer aztán, a bokrok s a derékig érő fű takarásában, megközelítettük a tanyát. Dehogy is volt az tanya, inkább csak egy nyomorúságos, deszkából, bádoglemezekből összerótt putri árválkodott ott, s annyi apró, félmeztelen purdé körülötte, hogy meg sem lehetett számolni.
A 60-as, 70-es években vagyunk. Átlagember akkoriban a hentesnél nemigen talált bélszínt, egyes éttermekben viszont – központilag kialakított árak! – ha volt, akkor időnként még mi is megengedhettük magunknak.
Annak idején a csokievésben az is nagyszerű volt, hogy a végén megmaradt az ezüstpapír, más néven sztaniol. Mindenki kisimította, és óvatosan eltette egy könyv lapjai közé, vagy egy dossziéba.
Enyhe függőség alakult ki bennem: sült, főtt, párolt zöldség nálam nem ússza meg, ha marad belőle, abból krém lesz. A kötőanyag és a fűszerek változnak persze.
Olyan elsőbálozó lányoknak főzött, akikkel együtt nőtt fel, … és míg ő az étterem forró, rossz szagú bugyraiban robotolt, az anyja barátnői a puha gyapjúszőnyeggel borított, hátsó privát termekben ebédeltek.
Az üregekben kialakított lakásokat ma is lakják. Az egyikben kávézót rendeztek be.
Kérdem ezért tőle: „Főzni szoktál?” Meglepődve válaszol, s elárulja, hogy ő diplomás szakács. No, akkor egy kolumbiai recepttel megajándékozhat bennünket…
Amíg élek, nem felejtem el 1980 júliusának huszadik napját, amikor negyedik szülöttemet hoztuk haza a hatvani kórházból, aszódi otthonunkba, a Falujárók útjára.
Délutánra aztán elfáradunk, egyre többet gyönyörködünk a kilátásban, végül elcsábulunk, és leülünk egy hütte teraszára.
Izraelben friss fűszernövény is kerül a teába, a legtöbbször menta, amit itt nánának hívnak. Nekem azonban egy másik a kedvencem.
Ebédeltünk a vásárhelyi vasútállomáshoz közeli büfében, nálam poggyászként egy cekker, amiből kikandikált két doboz kínai tea. Sütő Dani emlékére.
Az általános iskolai napköziben legtöbbször egy nagy tálca lekváros kenyér volt uzsonnára, inni nem kaptunk.