Gergely Tamás: Gyümölcs, Bukarest, önvád
Bukarest, nyolcvanas évek. Élelmiszerportyám végén, amikor valami ehetőt vadásztam a többnyire üres üzletekben, legalább egy darab vízzel telt vajat adjon a fennvaló!, észreveszek egy sebtében alakuló sort…
Múltból eltett finomságok
Bukarest, nyolcvanas évek. Élelmiszerportyám végén, amikor valami ehetőt vadásztam a többnyire üres üzletekben, legalább egy darab vízzel telt vajat adjon a fennvaló!, észreveszek egy sebtében alakuló sort…
Az élet szép, ha azzá tesszük, vallottam akkoriban, és erre reflektált a sörsátor közönsége is. Az átlagéletkor hatvanhat év lehetett. A hetvenévesek is úgy rockiztak, mintha az imént léptek volna ki a tánciskola kapuján.
Lekértem a polcról egy langyos Borsodi Bivalyt, mert a hideget nem bírja a torkom. A testes, keserédes barna sört kortyolgatva teljes testemet átjárta Benkő Zsolt blueszenéjének ritmusa.
A gyümölcskosár, benne a gránátalmával, meglepte a kolléganőimet. Kiderült, hogy egyikük sem evett olyat korábban, még a nevét sem ismerték.
Megkésve, 26 évesen vonultam be katonának onnan, messzire mindentől. A lakhelyünkhöz való kapcsolatot feleségem, Éva teremtette meg, nem fogja a Kantin-olvasó elhinni: terebesi mangóval.
Amikor apáddal összeálltunk, én még csak tizenkilenc voltam. Mit tudhattam akkor a háztartásról, főzésről-sütésről, miegyébről?
Megértettük, hogy a teafű használhatatlanná vált a tengeri úton, mert beszívta a tenger sós illatát, emiatt az európaiak legközelebbi kínai útjukon tárolóedényeket kértek, s így érkezett a porcelán Európába.
Nekem a kolozsvári káposztás étterem jut a karácsonyi asztalnál Stockholmban az eszembe, egészen pontosan az, hogyan ebédeltem ott egyszer Egyed Péterrel, a Kriterion Könyvkiadó egykori szerkesztőjével.
Mindig is remek kávékat tudtam főzni különböző sátorozások alkalmával, legnagyobb unokám azonban még engem is meg tudott lepni.
A svéd „lusszékátt” vagy „lusszébulle” az, amit a magyarországiak esetleg Luca-napi pogácsaként ismernek. Adventhez, a december 13-ára eső Luca-naphoz, Karácsonyhoz van köze, a fény ünnepéhez.
E karácsonyi miniatűrök egyike-másika olykor ugyan a tizenkilencedik századi kanadai lelkipásztorok hangján is meg-megszólal, de legyünk igazságosak: ugyanakkor rendkívül élettelien és szórakoztatóan, szeretni való módon vall arról, hogy a karácsony nem az „éljünk magunknak”, hanem az „éljünk egymásért” kitüntetett korszaka – vagy legalábbis annak kellene lennie.
Az én uzsonnám általában két szelet egymásnak fordított vajas kenyér volt, egy szelet szalámival a közepén. Mellette pedig egy alma.