Szentmiklósi Tamás: Olasz étterem Budapesten! – hatvanas évek
A szégyenek szégyene a hatvanas évek közepe táján sújtott le rám, amikor csoda történt Pesten, mert a város szívének kellős közepén megnyílt egy olasz vendéglő – a Napoletana.
A szégyenek szégyene a hatvanas évek közepe táján sújtott le rám, amikor csoda történt Pesten, mert a város szívének kellős közepén megnyílt egy olasz vendéglő – a Napoletana.
Ül az asztalnál, a sarokban, mindig ugyanazt eszi: falusias húslevest, utána rántott húst krumplipürével és uborkával, lehetőleg, ha van, kovászossal. Mellé nagyfröccsöt iszik, illetve nagyfröccsöket.
Ha a hetvenes vagy nyolcvanas években a Vígszínház környékén sétáltam a Körúton, és séta közben megszomjaztam egy pohár sörre, csak át kellett kelnem a zebrán, és máris ott voltam a Berlinben.
A Bajtársban tényleg megvalósult a Kádár-rendszer meghirdetett programja: az uralkodó osztálynak kikiáltott munkásosztály szövetségre lépett a haladó értelmiséggel, és a parasztság csak azért nem vett részt az össznépi összeborulásban, mert fizikailag távol volt.
Egy délután hatan ücsörögtünk egy bokszban, öt fiatalkorú srác és a néhány hete már nagykorú barátnőm.
Szóval, a Zóna, a hely, ahol „vágni lehetett a füstöt”, ahol kellett egy-két perc, hogy megszokd a Régi Világból ismert és már eltűntnek vélt savanykás szagot.
A bárszekrényben mindig volt egy üveg viszki is, amelyet tőlem kapott egy-egy jeles napon, naná, hiszen a viszki volt a gyengéje. Az ő szemében a viszki a jólét szimbóluma volt…
A megálló, ahonnan busszal eljuthatnánk a Belvárosba, elérhetetlen távolságban, és két sarok még az étterem is, amely szóba jöhetett volna, ám mire odaérünk, bőrig ázunk. Az egyetlen menekülési útvonal a szemközti harmadosztályú krimóhoz vezetett.
Aztán megszülettem, éltük a szerény életünket a szűk lakásban, jól megvoltunk, csak egyvalami hibádzott: Mamó nem tudott főzni, mosni, vasalni, varrni stb. Honnan a csudából tudott volna?