UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
Belém karolt, meglehetősen erőszakos módon, s elrángatott egy étterembe, ahol a barátnője pincérnőként dolgozott. Útközben betanított nekem egy négysoros lengyel versikét, mondván, hogy ha előadom a csajnak, ehetek, amit akarok.
Bőven van idő ebédig / Futva jutok el a Térig / Harangszókor irány haza
A hatvanas években volt egy srác, afféle tohonya, szétfolyó arcú, akivel időnként beültem valahová sörözni és elfogyasztani (sok-sok kenyérrel) a legolcsóbb ételt, ami szerepelt az étlapon.
– Egy pohár vörösbort kérek.
– Mi fél liternél kevesebbet nem szolgálunk fel…
Béla karalábéja / minden pénzt megér //
Marika paprikája / maga a tökély
Mélységesen érzékelem és átélem létezésem nyomorúságos voltát, amikor tőlem két-három asztalnyira valaki gulyáslevest rendel.
Tizenévesen fittyet hánysz holmi szabályokra, pláne, ha fülig szerelmes vagy.
Folyton versengtünk. A görögdinnyét illetően például abban, hogy ki tudja szebben megfaragni.
Apám rendelt, a pincér megterített, s az asztal közepére helyezett egy kenyereskosarat. Balga tett volt, legalábbis szerintem.
A vonat mindjárt bent van, jegyem nincs. Rohanok a pénztárhoz. Megkocogtatom az ablakot. Lassan nyílik, olyan lassan, hogy elönt a méreg.
A mélyenszántó előadás után a politológus, akinek minden költségét a vendéglátó intézmény fedezte, többfogásos vacsorát fogyasztott el egy előkelő, de legalábbis exkluzív párizsi étteremben.
A Tottenham Court Road környékén bóklászom, nem tudok betelni a sokszínűséggel, mulattatnak a hóbortos figurák, akik mindig tudnak meglepetéssel szolgálni, néha iszom valahol egy sört, hogy csillapítsam nem a szomjamat, hanem az éhségemet.